Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Végel László: A forradalmi hit, mint erkölcsi probléma. Az emberre rászoruló remény Slobodan Šnajder Confiteor című drámájában

múltját: a Confiteor esetében a forradalmi magatartás, a forradalom eszméjének „történetét”. A forradalom eszméjének archétípusként való értelmezése viszont nagy reinterpretációs teret biztosított az ember számára, számtalan ellenkező előjelű értelmezés született meg, anélkül, hogy az eszmének a genezise megkérdőjeleződött volna. A Confiteor drámavilága ezekben a keretekben fogalmazódik meg, feltárja korunk jellegzetes eszmei toposzait, de eközben nem kérdez rá végső értelmükre, racionális logikájukra, hanem nagy kollektív szimbólumokként tárgyalja. Nem arról van tehát szó, hogy Snajder egy életút által ábrázolja a múlt eseményeit, s eképpen jut el valamiféle aktuális tanulságig, hanem arról, hogy egy korszak, e század jellegzetes eszmei szimbólumait vonja be a dráma cselekmény-szerkezetébe, megvizsgálva a közöttük kialakuló kapcsolatokat, vagyis a drámai diszkurzus egy toposzrendszert teremt. Nem egyszerűen a múltról vagy a jelenről van szó tehát ebben a műben, hanem azokról a kollektív eszmékről, amelyek jelképezik a múltat is, a jelent is, de mindig más-más interpretációs körülmények között, anélkül, hogy ez az egész bármikor tartalmazná egy-egy részlet egészét.

Ha a Confiteor drámai szerkezetét vizsgáljuk meg, akkor pontosabb határvonalat húzhatunk eme toposzok közé. A drámai struktúra ugyanakkor határozott módon tartalmazza az antik drámák szerkezeti egységeit. A Confiteorban az expozíció a hit toposzát eleveníti meg, a bonyodalom a forradalom toposzát és a benne megfogalmazódó konfliktust, a forradalmi cselekvés és az erőszak viszonyában, a dráma következő egységei pedig, a válság, a sorsfordulat és a katasztrófa már csak egyetlen toposzt érint: a forradalom nélküli forradalmár sorsát, ennek a helyzetnek különböző hangsúlyú értelmezését biztosítva. Ebben a jelentéskörben egymástól eltérő, egymással polómizáló három alaphelyzetet kapunk.

A hit, a forradalom, a forradalommal való párbeszéd, amely azt a kérdést feszegeti, hogy hol rejtőzik a forradalom valósága, aszinkronba került-e az eszme a valósággal, mind olyan toposzok, amelyek önmagukban egész sorsokat jelképeznek, s amelynek a jellege kifejezetten e századi, a modern ember élményvilágát fejezik ki.

A Confiteor drámai szerkezetének tagolásakor a hit az expozíció kereteiben fogalmazódik meg. Ez az expozíció igen rövid és hatásos. A dráma azzal az elégedetlenséggel kezdődik, melyet azok az emberek hordoznak magukban, akiknek —, hogy Walter Benjamin tömör meghatározásával éljünk — megadatott a reménytelenek reménye és elégedetlensége. Sinkó és Lányi elégedetlensége inkább eszmei jellegű, Saroltáé érzéki. Közös vonása ennek az elégedetlenségnek, hogy a belőle való kitörés nem a valóság tudatos megismeréséből fakadt, hanem erkölcsi döntésből, tehát elsősorban a hit ügye. A provinciából való kitörés a reménytelenséget reménnyé, sőt: elszánt, megingathatatlan hitté alakítja át. Ebben a fordulatban nem a tények számítanak, hisz a döntés éppen olyan feltételek között és olyan közegben született meg, ahol az érvek nem a hit mellett beszélnek. De ezek olyan hősök, akik a hit szempontjából meghozott döntések érdekében mondhatják, hogy ha a tények feleselnek a döntéssel, akkor annál rosszabb a tényekre nézve. A Confiteor nem tárgyalja azokat az okokat, amelyeknek felismeréséből a hősök beléptek a hit világába, a hit valósága a dráma világában azért lesz hiteles, mert teljesen átitatja a hősöket, azoknak jellemét, életét, cselekvéseit. A hitbe való belépés gesztusa tehát nem motivált, nem is külsődleges, hanem immanens, drámai igazolása azért evidens, mert meghatározza az embert. Ez a kezdet máris jelzi a drámai világ moder- nitását. A mai emberi döntések, köztük a legnagyobbak ugyanis nem motiválhatók teljes egészében, és nem is lehet a motivációk rendszerével bizonyítani őket, egyszerűen azért, mert a döntés messze az okok fölött van. Sarolta, Sinkó és Lányi nem töprengenek el azon, hogy miért választják a hit útját, ők egyszerűen elfogadják ezt az utat. Ha mégis van rá igazolás, akkor ez az élet hamissága, üressége, tartalmatlansága elleni tiltakozásban mutatható ki. Egyikük sem pusztán élni akarja az életét, hanem meg akarják maguknak hódítani a sorsukat. A modern embert üldözi a fátuma, a szorongás, hogy elvesztette mindazokat a közösségeket, konkrét, érzéki viszonyokat, amelyekben élete sorssá minősülhet, tehát metafizikai vákuum670