Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Végel László: A forradalmi hit, mint erkölcsi probléma. Az emberre rászoruló remény Slobodan Šnajder Confiteor című drámájában

ban él, s a modern hit ebből a hiányérzetből fakad, s — végső fokon — nem egy külső lényhez, hanem önmaga igazi és mélyebb tartalmai felé vezeti az embert. Elsöprő ereje olyan tényező vollt, amely döntő módon meghatározta a század szellemi arculatát, de a gyakorlatára is kihatással volt. Természetes, hogy nem a hit teista, lényegében statikus dimenziójára gondolunk, hanem a hiányérzetből fakadó, kereső hitre, a negatív létállapotot felülmúló energiára. Bár egészen különböző, sokszor ellentétes végcélokat is szolgált, hisz egyaránt az autoritativ rendszerek éltető talaja volt, mint a teljes nihilizmusba vezető út kezdete, mégsem tagadható, hogy az egyén számára számtalan új cselekvésterületet fedezett fel, gazdagította az emberi elképzeléseket a világról. A modern kor hitének alapzata az üresség érzése, az elszemélytelenedéstől való félelem, a sorsnak mint cselekvésformának vissza- hódítási igénye, a gazdag egyéniség utópiája. Jellemző megjelenési módja az exta- tikus lendület, amely nem kérdez saját okaira, hanem melankolikus azonosulásvággyal kutatja a világ cselekvési dimenzióját, fájdalmas komolysággal tagadja a társadalmi, politikai kódexeket és feltöltődik a gazdag alkotóegyéniség illúziójával. De ugyanakkor a hívő ember még nem ez a gazdag egyéniség, és ez mély rezigná- cióval tölti el. Sarolta, Sinkó és Lányi a drámaszöveg elején nem egyéniségek, csak álmodozók. Sinkó az első jelenetekben kijelenti: Isten angyala szeretne lenni. Van ezekben az elképzelésékbein egy olyan Isten-fogalom, amelynek az lenne a hivatása, hogy méltó legyen az emberhez. Sarolta a Palicsi-tó partján extafcifcus lendületben a kozmikus millenáris menetelésről beszél. Az expozíció tehát a megváltás általános, kozmikus méreteire világít rá, ezt pedig a hit erejével lehet megismerni. A hívő ember mindig úton van, az eszme, az Isten, a forradalom felé, élethivatását csak kinyilatkoztatásszerűen tárhatja fel. A Confiteor expozíciója rövid de hatásos kinyilatkoztatás, a dráma itt tisztán fogalmazza meg a bolyongó, az úton levő hősöket, akik elhagyják a konkrétumok világát, és a transzcendens célok felé törekszenek.

A Confiteor következő toposza a forradalom. Ez a modern hit igazi hazája. De ez az állapot már a hit deszakralizálása, a kozmikus méretek elvesztése, a szociális dimenziók felismerése. A forradalom az az állapot, amelyben már az individuum megfogalmazza saját sorsát. Nyilvánvaló, hogy ez a drámai helyzet már sokkal ösz- szetettebb, sokrétűbb ábrázolást igénylő. Míg a puszta hit embere elvont világban, „imagináríus közösségben” él, addig a forradalom híve már a konkrét cselekvés- rendszerekbe kényszerül. A Confiteor drámaszerkezetének második, úgynevezett bo- nyodalmi szakasza tehát individualizálja az általános emberi kérdéseket. De hogy ki és milyen választ ad a felmerült kérdésekre, az attól függ, milyen intenzitású volt a hite. Az egyik pólust mindenképpen Sinkó képviseli. Benne volt legerősebb a hit élménye, nyilvánvaló, hogy a forradalom élménye is a legextatiikuísabb. „A mil- lenneum be fog következni”, halljuk a konklúzióját. S ennék a felkiáltásnak minden személyes vonatkozását kénytelen felismerni az Irmával való párbeszédben. Mindkettőjük ellenállhatatlanul érzi a forradalom mágikus erejét, ebben a vonatkozásban kell meghatározniuk életük egészét. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy párbeszédük nem arra vonatkozik, hogy részesei legyenek a forradalmi mozgalomnak vagy ne, nem is azt vetik fel, hogy miképpen kapcsolódjanak be, hanem azt, hogy miként áldozzák fel a teljes életüket. Sinkó meg akarja ölelni Irmát, az azonban eltaszítja magától a férfit. „Mi még a régi világban élünk, bár az kimúlóban van” —, mondja. A konklúzió egyértelmű: a szerelem is más lesz, mert ebben a bűnös korszakban teljességgel lehetetlen. Sinkó vállalja ezt a következtetést, és felismeri az egyetlen lehetséges döntést. „Hogy a világ megszűnjön részletekben és egészében, és aztán új elvet kövessen.” Sínkéből, az abszolút hívőből; abszolút forradalmár lesz, aki nem a megváltoztatásról, hanem a megváltásról beszél. A világnak egészen új elvet kell követnie.

Viszont az a tény, hogy a világban egészen új alapelvet követel, maximalizmust szül, és így bukkan fel a drámai cselekvés konfliktusa: „miként kell végrehajtani a megváltást”. A kecskeméti „konfliktus” ebben az értelemben olyan dilemma elé állítja, amelytől soha többé nem szabadulhat, amelyre esetenként más választ ad671