Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Tábori Ottó: Ketten, Hobbs/lá, Egyenként, Metszet a 40. századból, Lebegő hazaszeretet, A meghibbant, Bonctan (versek)
A meghibbant A molnár? Hol már, a osalitosban köszörüli a tegnapot, de a lánynak semmi éle, a bogarak is kispárnán alusznak, a megőrült anyatigris csíp, mint a hold, a piócák viéres malmokon forgolódnak, hátunkon majomidő, a vágy köve a szemünkből kikoccant. A tengerek dühükben negédesednek és apálykor kék csalánként dülöngélnek egy huzatos ítántásüvegben, a tintatartón fejnyársalt sas a börtönőr, acél madártoll száguld, véres papírkés lúdbőrzik a meggyulladt asztallap közepén. Bonctan Elevenül, csak elevenül, boncolj te kórboncnok idő, villámló, szörnyű szikéd fényéle belémtáneol, mint utaarongy ha vörös fényben táncol, sejtjeim hatálma íme, akarva-akaratlan megnyílik előtted — a félelem csupasz kő mosolyában nem fellelhető — mégsem félek infarktus- természetedtől, tüdő- és vesebajodtól, rákjaid alattomos gyilkosaitól, mert az mind a tiéd, tudom (nem) ez a végakaratod, de sírkövedre vésem a holnapot, az álmok .nevét, napját, mert sziszegő szeszélyeid mögött titkon előrelendül egy csöppnyi, emberarcú felhergelt kívánság, nem sivatag-természetű safcál-Jihegés — óriás köpésedhez képest, ami óceánokat jelöl — az egyetlen ésszúrás arra a bizonyos legérzékenyebb, legféltettebb pontra! Aztán nézheted a végtelen térképét nélkülünk, mert kihasználjuk lomha, lassú bárgyúságodat.
