Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Jánosy István: Cinke és a kamaszok (novella)
már úgy fáj, mint a legrosszabb migrén. Csak a válságos néhány percen kell túljutnia, amíg fulladozik . . . Hajszálon múlott, hogy nem, hisz az öngyilkosság kényszere minduntalan felmerül benne. De nem! már miegy tovább. Már elfelejtette a fiúkat és a HERCEGRE gondol. Akiről álmodozni és képzelődni szokott. Ez egy indiai herceg, még egész fiatal. Király-apja megbízásából sokat hadakozott, de egyszerre megiszonyodottt a háború látványától, a megcsonkított hulláktól, a vergődve haldoklóktól és a maibszíjon hajtott foglyoktól, akik a sivatagban ót- len-szomjan eltikkadtak, — megundoroddtrt az emberöléstől és az emiberkín- zástól és amikor ő lett a király, egész birodalmában betiltotta az emberölést és kínzást, az ártogaitásit és mindent élkövetett alattvalói boldegítására. És ez a herceg, ahogy ott meglátta, halálosan beleszeretett; persze ő valójában nem ez a jelentéktelen, alacsony, hegyesorrú Cinke, hanem nyúlánk, széles- vállú, egészen elkeskenyedő derekú, liánt hatalmasan szélesedő csípőjű, bal- test-hatalmas combú, fcígyószerűen tekergő, hosszúfcarú szépség; magas hom- lo'kú, íves szemöldökű, villogó fekatieszemű, amilyennek Krisna kedvesét, Rad- hát ábrázolják az indiai miniatűrök. És virágzásban pompázó, fenséges asókafák közölt! sétálnak; itt is, ott is pávák tárják szivárvány legyező farkukat, majd, amint elalélmak a hőségtől: karjára kapja őt kedvese és beviszi a lótusz-tóba, de elébb levonja róla száriját, az ingét, és meztelen testéről egyenként csatolja le ékszereit. Ahogy a kis diákszobájálba érit, hallja, lent vadul csapkodják az ajtókat és a falépcső vésztjóslóan csikorog. Nyílik az ajtó és berobban rajlta az apja, ugyanolyan alacsony hüvelykmatyi, mint ő és puff! — lebever nieki egy óriás frászt! — De apa! Miért? — A barátaidért! Most is ki keresett (téged? Egy hórihorgas bolond, a hóna alatt egy festménnyel. — Kicsoda? — Azt mondta, ő Kutyási Eduard. (És hogy a képet csak azért hozta, mert te megígérted neki, hogy megveszed. — De apa, Kutyási Eduárd Igen nagy festőművész! Igazán jól jártál volna ha megvetted volna azt a képet. — Micsoda? Ilyenre dobáljam ki a pénzemet? Én? Kirúgtam! És még ő méltatlankodott, hogy hiába jöltlt ide! Cinke most aztán igazán leibőgte magát. Hangosan, vigasztalanul. — És tie kirúgtad! Te kirúgtad! Levágta magát az ágyra, és csak úgy hányta-szórta a testét. — Miért él az ember, ha mindig csak szégyen éri?! 635
