Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Jánosy István: Cinke és a kamaszok (novella)
térést az Östermészetbe álmodta Spinoza és Rousseau és nyomukban Hölderlin az ő Álom-Heülaszával. És Dioti mában álmodta meg az Angyalt, aki az Égből kegyesen leszáll az emberihez, Höldierlinhez és kezébe veszi sorsa irányítását, rángatja a Párkák fonalait; lez a boldogság Teljessége: angyal és ember halttyúpárként úsznak a tájiban, Ibársonyfekete tóiban, tavirózsák és amaryllisok közepeit... De ez a boldogság nem adatik meg embernek, mert közbeszól a nyárspolgár: Gontard bankár, továbbá az ágyúgyáros Krupp és a Hatalmi Akarat kart lendítő, sonkanadrágos pojácája. És kirúgják Hölder- lint. Különben az Angyal sem Diotima: törődik is az emberrel, dehogy vállalja a bábuk rángatását, a Párkák összefonódott sorsfonalámak kibogozását... — Cinke! Hagyd abba! — vágott közbe Karcsi. Cinkét mintha álmából riasztották volna föl. — Mert unjuk, nem érted? Unjuk! ... Majd legközelebb. Cinke, szegény végre fölocsúdott: úgy látszik nemcsak Diotima nem létezik, de Hölderlin slam .. . — Majd legközelebb — nyugtatta meg Firinc —, tudod ez nagyon nehéz volt. Kimerültünk. Igen, Firinc és Karcsi legtöbbször halálosan unták magukat, ahogy az elő van írva a Vásott köh/ícöíc-ben. — Firinc, tudod, mit csináljunk? — bökött óriási, világító homlokára Karcsi. — Mit? — Maskarádét. Nincsenek itt valami fantasztikus, ócska ruhák? Mondjuk, századvégi ócska ruhák. Beöltözünk ezekbe és úgy megyünk ki az utcára. Firinc sorra nyitogatta a szekrényeket. Szótlanul merültek bele a keresésbe és a naftalin-illatlba. — Hát ez mi? — ordított föl egyszerre Karcsi — Megvan! — Mi van meg? — A muri. Pokoli muri! — ordította Karcsi és kiemelt egy gondosan be- naftalinozott és bugyolált tiszti díszruhát. — Az unokabátyámé, — mondta Firinc — Itithagyta, amikor leszerelt. — Most aztán leszámolunk Cinkével! — trombitálta Karcsi — Mert én már nagyon unom, hogy valahányszor találkozunk, nem ússzuk meg egy másfélórás előadás nélkül! — Szakasztott úgy adja elő encifclikáit, mint Babits az Esti kérdést a rádióban. Csak az orrhangoft nem bírja jól utánozni. Az még hagyján, ha a saját verseit olvassa, hanem amikor a Duinoi elégiákat és hozzá még magyarázza is! — felelte Karcsi. — És akárhogy rugdossuk, nem hagyja abba! — Mert meg akar téríteni. Hogy mi is úgy lihegjünk Rilkéért, mint ő. — Hát most aztán kidurrantunk vele! — ordított Karcsi — Most aztán felolvashat! — Mit akarsz? — Figyeld! — röhögött Karcsi szinte sátánian és már emelte is a telefonkagylót, de csak néhány perc múlva tárcsázott, miután lenyelte a röhögését. — Te Cinke, tudod mi jutott az eszembe?... Ilyen túlérzékemy, finom műveknek, mint a tieid, iitt Magyarországon nincs semmi akusztikájuk. Annál 633
