Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
— Igen, de nem volt otthon, valószínűleg ő maga kalauzolja a városban .. . Látja, elmondom, amit tudok, csak a reménységet, akarom mondani, a revolvert fordítsa másfelé ... — ön idegesnek látszik, doktor úr, talán idegbetegek voltak a famíliájában? — Dániel fölényesen vigyorgott s hol egyikre, hol másikra irányította a fegyvert. Azok kapkodták a fejüket. Mikor egy pillanatra félrenézett, megmozdult a kétméteres. — Halt — sziszegte összeszorított fogai között, — el az ajtó elől! . .. úgy. . .úgy E pillanatban Mihály alattomosan Dániel lábára tekerőzött s elgáncsolta. Lebukott a padlóra, a doktor a fotel mögül a mellére ugrott, rátérdelt, kicsavarta kezéből a revolvert. Pillanatok alatt ráhúzták a zubbonyt. Fölakasztották egy nagy szegre. Függött, mint egy köpenyeg. Hózem visszaült a fotelbe. Szemben vele. — A reménységet nem szabad föladni — szívélyeskedett, — ön látni fogja a franciát. — Szörnyeteg! — lihegte, — vétessen le erről a fogasról. Leültették a fal mellett. A doktor készülődött. — Viszontlátásra, szerkesztő úr, remélem, nem fog unatkozni... Ami a franciát illeti, nyugodt lehet, hogy szavamat meg fogom tartani. Mivel a körülmények elő- reláthatatlan fordulata miatt ön nem keresheti fel őt, majd ki fogom eszközölni, hogy ő látogasson el ide. Ügysem gyakran lehet kormánypárti újságírókat kényszerzubbonyban látni. .. Darabig úgy rémlett Dánielnek, hogy egyedül maradt. Aztán rájött, hogy a két fickó a szomszéd szobában kártyázik. Mozdulni próbált. Teljesen sikertelenül. Addig mozgolódott, amíg kimerült, testét lelkét elfogta a reménytelenség. Sötét felhők hömpölyögtek gondolataiban . . . Mindennek vége. Világosan látta, milyen példátlan ügyetlenséggel végezte dolgát. Nem ismerte Dutout-t, azt se tudta, alacsony-e, vagy magas, szőke-e vagy fekete. Az is meglehet, hogy ott ment el mellette, meglökte a könyökével. Ha megtalálta volna, mit kezdhetett volna vele? Kérte volna, hogy szegődjék hozzá? Hogy ne engedje becsapni magát? Hogy ne üljön föl a Fajgyártópártnak? Látta, hogy halálosan reménytelen, halálosan buta volt ez az ügy, az első perctől fogva és erre az ostobaságra tette föl az egész életét. .. .Mindezt meg kellett volna magyaráznia a miniszterelnöknek. Nem merte megtenni, sőt eszébe se jutott, kétségbeesetten rohant előre, vakon, fejjel a falnak és eljátszotta saját életét, az Eveli- nét, talán ezét a szerencsétlen országét is, eljátszott mindent... Fenyegető fekete számok közeledtek; az adósságok, a tízezerre hízott ötezer fengő, váltók, a szabó, a cipész, a főúr, a másik főúr, a tejes, a fűszeres, a zálogcédulák, emberek, emberek, ellenségek, gyilkosok!... Elhibázta egész életét, semmit nem végzett jól, nem ért el semmit, amire vágyott, nem volt akarata arra a pályára menni, amelyet szeretett, lyukakat fúrni a tiszta barna földbe, öntözni a kövér káposztafejeket. . . Evelin, édes drága Evelin, édes volt a szád s én sohasem fogom ízlelni többé, nem fonódnak rám karjaid, nem leszel az enyém ... Itt fekszem megkötözve, megszégyenítve, reménytelenül . . . Téged tovább fog csókolgatni, ölelgetni az a rút vénember, behálóz viastag, szőrös karjaival, rádkúszik, mint egy polip . .. Evelin, Evelin, meg tudsz nekem bocsátani? ... Megmenthettelek volna, de gyönge voltam hozzá . . . Feje oldalra konyult. Elaludt. (folytatjuk) 623
