Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
Bizonyos személyről lenne szó . . . arról a franciáról, alti tegnapelőtt este Funavárra érkezett, a nyomok ide vezettek . . . — Áh? Ide? .. . Talán lenne kegyes megadni a kérdéses francia úr személyleírását. — Sohasem láttam. — Nem? ... Hát akkor, hogy akarja megtalálni?-— Hát. .. hát a nevét tudom .. . tudom .. . — Gondolja, hogy az elég. .. Na, szépen gondolja, csak, mondja, hogy „á”, és gondolja ... Ugyebár Isten nervét is tudja az ember, de ez nem elég ahhoz, hogy megtaláljuk Istent, mert ha ez elég lenne, nem lézengene annyi megátalkodott ateista a földön. .. — Doktor úr, — pattant föl Dániel, — az a gyanúm, hogy őrültnek tart. . . Nem vagyok őrült!. .. Azt a franciát keresem, akit Önök saját céljaikra akarnak fölhasználni ... És ... és meg is fogom találni!... Érti ? — Hogyne érteném, — válaszolt iszívélyesen Hózem, — csupán larra hívtam föl figyelmét, hogy ha nem látta, csak névről ismeri, nehezen fogja megtalálni, beláthatja kérem, hogy ez ésszerű. — Ésszerű, ésszerű, de az is ésszerű, hogyha nem sikerül nyakoncsípnem a franciát, mehetek koldulni a nagykörútra... Beszéljünk nyíltan! ön egészségügyi miniszter akar lenni a leendő fajgyártópárti kormányban. Nem vitatom, hogy van-e a Fajgyártópártnak esélye kormányalakításra, vagy nincs, azt azonban bizonyosan tudom, hogy ha Hildebrandnak sikerül hatalomra jutnia, abból önnek nem sok haszna lesz, az ön minisztersége sem lesz hosszúéletű, mert... Eközben a doktor rácsúsztatta száraz, fehér ujjait Dániel csuklójára. Óráját is előhúzta. A pulzust mérte. Dániel beszélt, Hózem bólogatott. — Hildebrand maga fogja önöket kihajigálni a miniszteri székekből, parasztminisztereket akar, ilyen körülmények közt igazán nem tudom. .. — Mondja, szerkesztő úr, voltak idegbajosok az ön családjában? Dániel felüvöltött erre a váratlan támadásra. — Nem az én idegeimről van szó... ön úgy tesz, mintha semmit sem értene... közben pedig a francia . .. megmutogatnak neki mindent, én pedig ... én pedig . . . én mehetek koldulni... Elakadt. Pillanatig csak gyors lélegzése hallatszott. Az ajtóban két nagyméretű fickó jelent meg. Zsákfélét tartottak kezükben. Egyikük kancsal volt. Zúzottorrú, vöröskezű. A másik kétméteres, s az orra teljesen hiányzott. Hózem mézédes mosoly- lyal közeledett. — Engedje meg, szerkesztő úr, hogy bemutassam az úriakat, ha nem csalódom, sikerülni fog meggyőznöm őket, hogy segítsenek önnek, azaz nekünk, a francia fölkutatásában ... Riadtan kémlelt körül. Nem volt út menekülésre. Megdidergette a félelem. A zsákos fickók csak álltak, tömören és fenyegetően, roppant vállaik szétnyomták a falakat, kezükben a zsák. Látta, micsoda zsák laz: kényszerzubbony. A doktor simán mosolygott. Nem tudta, valóban őrültnek tartja-e a doktor, vagy kelepcébe csalta? Nem volt ideje elmélkedni. A ikét legény léptei alatt recsegett a parkett. Rosszat ígérőén közeledtek. Ijedtében kirántotta revolverét s vaktában elsütötte. A fickók megtorpantak, a zsák leesett, a doktor eltűnt egy karosszék mögött. Rárivallt: — Látta a franciát, vagy nem látta? Ha nem válaszol pontosan, lelövöm. Hózem esküvel bizonygatta, hogy nem látta. Később kisült, hogy tud róla. Kevéssel Dániel érkezése előtt Fällenger értesítette telefonon. — Mit telefonált? — Azt, hogy ő pedagógus és hogy ön nála kereste a franciát, akiről szó volt. .. — Úgy? tehát szó volt róla? — Igen, Hildebrand tudta, hogy egy nappal korábban fog megérkezni .. . — És maga mit csinált? Telefonált Hildebrandnak? 622
