Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
— Öh, én nem rendelésre jöttem — hadarta vidáman Dániel, — ahhoz a francia úrhoz tartozom, aki itt lakik. — Francia úr? — Nem Lakik itt, kérem... — nem tudta befejezni a mondatot, arca eltorzult s valósággal nyikorogni kezdett. — Humuzi, mumiza, berebdaró, buada, műű ... — Miii? .. . Hogy mondja? — a szolga tovább nyikorgóit, hunyorgott, féllábon vonszolni kezdte magát, megmerevedett jobblábát mint egy fadarabot húzta maga után... Aztán minden átmenet nélkül helyrejött. Zavartan pislogott és szemlátomást menekülni szeretett volna. — Mi van magával? Tán csak nem beteg? — érdeklődött Dániel. A szolga rémülten intett, hogy hallgasson. — Ne tessék hangosan beszélni, idegbajos vagyok, ha a doktor úr megtudja, elvesztem az állásomat. . . Az istenre kérem, nagyságos úr, ne tessék szólni neki! — Ne szóljak? Dehát miért nem mondja meg saját maga a gazdájának, ha idegbajos? — Nem merem. Nem szereti a betegeket. — És... és mondja, mióta szolgál nála? — Nyolcadik éve, kérem. — És mióta beteg? — A háborúban szereztem ezt a. . . — És a doktor úr nem vette észre? .. . Nekem ne mondjon ilyeneket! Hiszen specialista!.. . — Éppen ez az! — Mi az, hogy éppen ez az? — Neki már föl sem tűnik az ilyesmi, annyira megszokta . . . De nehogy tessék neki szólani, rögtön kidobna, s manapság nagyon bajos álláshoz jutni. — Jól van, megígérem, hogy nem szólok, ha viszonzásképpen elmondja, amit a franciáról tud. A szolga lesküdözött, hogy hírét se halottá. Csak iákkor csiiltant föl a szeme, amikor Dániel megkérdezte, hogy nem telefonált-e a doktor franciául? — Azt nem. De hallottam, hogy valami franciáról beszélt... — Mit mondott? — Valakiről volt szó, akii egy franciát keres és ide fog jönni... A nagyságos úr az? — Én, én ... — Akkor ne tessék bemenni! A doktor úr azt mondta, hogy ő majd intézkedik, hogy soha azt a franciát meg ne találja a nagyságos úr. — így állunk? — Borravalót adott, s a névjegyét, hogy a szolga jelentse be. Érezte, hogy remeg egész testében. Tudta, hogy ez a kaland utolsó fölvonása. A doktor tudja, hol a francia. Ki kell erőszakolni belőle a titkot. Megtapogatta zsebében a revolvert, Eveiinre gondolt, a miniszterelnökre, a jutalomra, adósságaira, a jövőre, szőke gyerekeire ... Szép lehet még az óiét!... Az inas meghajolt s kitárta a rendelő fehér ajtaját. Hózem doktor, kinyújtott karral közeledett. Haja őszes, arca piros, egészséges. — Nagyon örülök, szerkesztő úr, miben lehetek szolgálatára? ... Az egész orvostudomány rendelkezésére áll, — tette hozzá széles gesztussal, — a reménységet nem szabad elveszíteni. — Doktor úr, én egy embert keresek. — Egy embert? ... Tessék csak keresni egész nyugodtan... Segítségére leszek a tudomány minden eszközével, hisz ma ott tartunk ... Talán parancsoljon helyet foglalni. Szeretném részletesen megbeszélni önnel ezt a hogyismondjam, emberügyet... Finom, simogató hangja megdédelgette Dániel bolydult idegeit. Lankadtan leült s várakozón pislogott a doktorra. — Nem is tudom, hogy kezdjem, doktor úr... Az ön jóakarata lefegyverez . .. 621
