Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
— Tudod, "hogy hívják legújabban a benzintyúkot? — Zsákbamacska — vélte szerényen. — Dehogy! Motalkokott! És azt tudod, hogy hívják az olyan embert, aki fű- nek-fának könyveket ajándékoz? — Nem tudom. .. — Bibliotékozló. Kiszakította magát s hármasával fogyasztotta a lépcsőket. Sárga nap, kék ég, szürke házak, sárga villamosok, aszfalt, rúzsozott nők, kopott férfiak, mindez összefolyt Dániel szeme előtt. Szédülten kapaszkodott egy utcai fába. A fa megszólalt: — Mi vagyunk a fák, vigyázzban állunk, nem megyünk és nem jövünk, ritkán szólunk, de sokáig élünk, okosak vagyunk és méltóságosak, csak kiskutyák ne lennének; tönkreteszik a tekintélyünket. — Nem láttátok a franciát? — kérdezte a fától. A fa átsusogott a szomszéd fának, ez ia következőnek és így tovább, tíz perc alatt körbetelefonálták a várost s megjött a válasz. — Dutout Hildebrand társaságában a törvényszék felé tart. A panama-per tárgyalását akarják megnézni. — Köszönöm — rebegte hálásan. Haragudott magára, hogy előbb nem gondolt a fákra. Végre kibogozódik a csomó. A törvényszék közelében, mint valami hatalmas folyam, tolongtak a kíváncsiak. Művelődni akarit mindenki. A sikkasztás, hamisítás, panamázás ezidőben hozzátartozott a jólneveltséghez. Az iskolák (természetesen késlekedtek, nem iktatták programjukba a pairuamalogiiát, sem mint kötelező, sem mint fakultatív tantárgyat. Pedig több kiváló pedagógus bizonygatta cikkekben, tanulmányokban, hogy a modem életben égetőbb szükség vian erre a tudományra, mint a latin auktorok tanulmányozására. A törekvő közönség a tárgyalásokon pótolta a hiányait. Mikor Dániel végre befurakodott a terembe, elszorult a szíve. Meglátta Hildebrand vicsorgó sárga fogait. Látta azt is, hogy beszél valakihez, de nem lehetett eldönteni, hogy kihez, három ember tapadt szorosan hozzá s egyiküket sem ismerte. Meg mert volna esküdni, hogy a három ismeretlen közül az egyik a francia. Szive kalapált, mint a harangok délben. Elérkezett a döntő pillanat. Ezen a véleményen volt Mihály is, Dániel hervadt nadrágja. A nadrágok sorsa az ő zsebében volt, ha nem sikerül megakadályozni, hogy Dániel megismerkedjék a franciával, meglehet, dugába dől az egész forradalom, a kormány megkapja a kölcsönt, elmúlik a zavar, föllendül a gazdasági élet, az embereknek lesz mit enni, nyu- godtabbak lesznek, az első megmozdulásra szétdarabolják a nadrágokat, divatba jön a szoknya, a tóga, vagy valami más ártatlanabb ruhadarab. Borzasztó volt gondolni is erre. Ekkor, mint a villám, fölcsillant a mentőötlet. Nyöszörgő, bánatos hangon suttogni kezdett.. . — Gyalázatos, utolsó fráter vagyok, nyomorult senki, kiragadhatnám a fertőből, annak a mázsás szörnyetegnek a karmai közül az én drága Evelinemet, elvihetném a Spiszhegyre, az olcsó részre, nagy kertes kicsi villába, de elügyetlenkedem a dolgot ... Rám bízzák, hogy kutassam föl azt a franciát és meg sem bírok mozdulni, tehetetlen vagyok, szánalmas figura és nemcsak a saját életemet, de az övét is tönkreteszem .. . Még a reményét is eljátszom a boldogságnak... Milyen jó lett volna együtt ültetni el a sárga rózsákat, együtt szívni íbe illatukat, együtt gyomlálni a virágágyásokat ... messziről felénk hozná a szél szőke kisfiúnk pityergését, odarohannánk hozzá, dédelgetnénk, csitítgatnánk, Istenem . . . Dániel hallgatta, hallgatta, mintha szíve legmélyéből hasadnának föl a szavak. Feje mind lejjeb konyult, aztán odakoccant a pádhoz s akkor kitört belőle viharosan a zokogás. A közönség mérgesen pisszegett... Jöttek a teremőrök, ki vonszolták a padok közül és telefonáltak a mentőkért. — Megint a mentők! — ijedezett, — megint a mentők! Dehát mi van velem, mi van velem? 619
