Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Fodor István: Az "erdőn túli ország" históriája. Erdély története három kötetben
A második kötet első, a monográfia V. fejezetét, a fejedelemség 1606 és 1660 közé tehető virágkorát Péter Katalin írta. A erdélyi eseményeket .mindvégig az európai háttérbe ágyazva taglalja, hiszen a harmincéves háború idején Erdély igyekszik „jól helyezkedni”, saját előnyére kihasználni a nemzetközi szituációt. A szerző azonban joggal mutat rá arra a fontos körülményre, hogy „Csehország sorsa jól példázza: a Magyarország körüli térség problémái csak addig foglalkoztatják Európa hatalmasságait, amíg az itt zajló küzdelmek az ő ellentéteikben jelentenek támogatást. .Bethlen, majd Rákóczi György célkitűzései éppen úgy nem érintik őket, .mint a csehek nemzeti törekvései. Ezt a területet a Habsburgok uralmi övezetének tekintik és nem kívánnak viszonyain változtatni.” .(709. p.) Valóban, a fehérhegyi tragédia nem csupán a cseh államiság reményeit temette .el, hanem Bethlen Gáborét is. Magyarország Erdélyből kiinduló egyesítése — amint azt a nagy fejedelem azonnal be is látta — realitását vesztette. Hogy .milyen ingatag volt Erdély helyzete a harmincéves háború Habsburg-ellenes szövetségében, s mennyire nem támaszkodhatott a fegyvertársak segítségére, a legszemléletesebben a svédek magatartása tükrözi. Nem egy hadjárat közben egyszerre csak „eltűntek” a svéd csapatok, amikor az ellenség az őket sokkal inkább érdeklő (baltikumi térséget veszélyeztette. A Bethlen Gábor és a két Rákóczi György nevével fémjelzett „aranykor” tehát nagyon is viszonylagos volt, a nagyhatalmak kényes egyensúlyán, mint vékony kötélen táncolt — kétségkívül példátlanul ügyesen — az erdélyi politika. A fejedelmek ügyesen használták ki a Habsburgok és a török átmeneti gyengeségét. II. Rákóczi György szerencsétlen kimenetelű 1657-es lengyelországi hadjárata, s rá három évre Várad eleste már a fejedelemség bukásának árnyát vetíti előre, s az erőviszonyok is átalakulóban vannak Európának e régiójában, méghozzá nem a fejedelemség .előnyére. A románság növekvő erdélyi súlyával kapcsolatban a szerző egy korábban nem említett szempontra mutat rá: nézete szerint a románságnak a másik két néptől eltérő demográfiai szokása (nagyobb népszaporulata) is közrejátszott e folyamatban. A fejezet többi részeire nem térhetek ki részletesen, csupán annak megemlítését vélem fontosnak, hogy a szerző különösen érzékeltesen jellemzi Erdély népeinek életmódját, művelődési viszonyait és társadalmuk átalákulásának körülményeit. A fejedelemség utolsó évtizedeit (1660—1711) az VI. fejezetben R. Várkonyi Ágnes tekinti át. Kitűnően szemlélteti Erdély egyre reménytelenebb helyzetét a megváltozott nemzetközi helyzetben, a jelentősen módosult erőviszonyok hatására. A Habsburgok erőfölénye a török elleni felszabadító háborúk korában válik elvitathatatlanná. Nincs többé a korábbi kényes erőegyensúly, a keresztény hadaknak élelmezési .bázisként szükségük van Erdélyre. A „telelő” hatalmas hadsereg aztán végleg pontot tesz Erdély függetlenségére, amin csak átmenetileg változtat a Rá- kóczi-szabadságharc. A Habsburg nagyhatalom .a történelemben hagyományos módon csak azt tartja meg a fejedelemmel kötött szerződések .pontjaiból, amit^jcar. Az Apafi fejedelemsége alatti lázas szervezkedés, útkeresés már az önálló kis ország haláltusájává torzul. A románság .arányszáma ebben az időben is növekszik. A szerző becslése szerint a magyar lakosság részaránya 45—50% körül mozoghatott, a szászoké 10— 15%, a románoké .pedig 30—40%. Ebben a komban is számolnunk kell a .lakosság jelentős részének mobilitásával. Csakhogy a török kiűzése után a korábbi folyamat megfordul. Most már nem a biztonságos (viszonylag biztonságos) Erdély a bevándorlás célpontja, hanem innen költözik ki a lakosság nem elhanyagolható része a törökről felszabadított Alföldre, valamint Moldva és a .Havasalföld termékeny földjeire. Az 1711—1830 közötti korszakot tárgyaló VII. és VIII. fejezet szerzője Trócsá- nyi Zsolt. E korszak kitűnő jellemzéséből a korábbi fejezetekhez hasonlóan a szerző nép tör tón éti megállapításánál időzünk el kissé. Az előbbiekben jelzett népességmozgás korszakunkban is folytatódik, ami az Erdélyen belüli nemzetiségi arányokat 590
