Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Fodor István: Az "erdőn túli ország" históriája. Erdély története három kötetben

jét — nem véletlenül — a veszélyeztetett Dél-Erdélyiből induló Hunyadi János igyekszik megtömi, de csak megfékezni tudja azt, ugyanúgy, mint később királlyá választott kisebhik fia. Az oszmán hatalom felőrli a déli magyar védelem erejét, az 1526-os mohácsi csatában pedig már a középkori magyar királyság hull iá porba.

A mohácsi vésztől a bécsi békéig (1526-1606) tartó időszakot, az önálló Erdélyi Fejedelemség megszületésének és első korszakának rendkívül változatos történetét Barta Gábor tárja az olvasó elé. Sodró lendületű, élvezetesen olvasmányos stílusban elemzi azokat az okokat, amelyek megakadályozták, hogy az ország magához térjen a „mohácsi sökk”-ból. A tények egyértelműen szemléltetik az erőviszonyokat: a Habsburg- és Szapolyai-pártniak csak arra van ereje, hogy egymást (pontosabban: egymás lakosságát és jószágát) pusztítsa, de döntő sikerre egyik sem képes. Hiába él szinte minden magyar főúr szívében az ország egyesítésének és a török megállításának, vagy kiűzésének a vágya: ereje egyik megvalósításához sincsen. S ha az események nem szándéka és érdekei szerint alakulnak, a Török Birodalom késlekedés nélkül megmutatja félelmetes erejét, amely kétségtelenül felülmúlja mindkét szomszédjáét, de arra ez az erő nem képes, hogy ’ végleges döntést csikarjon ki, s a félhold tovább folytassa diadalmas útját nyugat felé. E helyzetet, ha lassan is, de végül mindkét fél felismeri, s eszerint cselekszik. A Habsburgok megelégszenek az ország nyugati és északi sávjával, amely sajátos „ütköző zónát” alkot az örökös tartományok és a török között (ilyenek voltak korábban a kis balkáni államok Magyarország déli határai mentén). Az erdélyiek megtapasztalhatták a Habsburgok gyengeségét, s azt is, hogy csak a török jóindulatának árnyékában élhetnek. Az Erdélyi Fejedelemség születése tehát e sajátos „patthelyzetnek” köszönhető.

E folyamat azonban nemcsak idilli nem volt, de szavakkal alig jellemezhető véres drámák láncolata (bontakozik ki az egykorú forrásokból. Ennek a korszaknak újfent csak néhány néptörténeti következményét emelem ki. A török hódítás nemcsak Magyarországot zúzta darabokra, hanem — valamivel korábban — Havaselvét és Moldvát is. A két román fejedelemségből a XVI. században felerősödik a román bevándorlás a viszonylag még mindig biztonságosabb Erdélybe, ahol újabb és újabb területek teltek meg román betelepülőkkel. Egyre itöbb román közösség telepszik meg, válik földművelővé, az egységes pásztorkodó román társadalom foglalkozás szerint is differenciálódik. „A bevándorlási hullám így másutt keresett szabad tért magának. Megakadt az eddig csak átmenetileg használt legelőkön, újabb és újabb földeket tört fel, egyre több irtást létesített. A románlakta vidékek összefüggő láncolata alakult ki Máramarostól a Belényesi-medencén és a Gyaluii-havasokon át Foganasig, Hu- nyad megyéig, a Szerénységig.” (493. p.)

Közben az állandó háborúk, a nyomukban fellépő éhínség és járványok is újból jelentősen megváltoztatják Erdély lakosságának népi összetételét. A különösen kegyetlen — s Erdély számára a hírhedt zsoldosvezér, Basta nevével „fémjelzett” — tizenötéves háború néptörténeti mérlegét a szerző a következő példa bemutatásával vonja meg: „A lakosságot a nekivadult katonák, az éhínség, a pestis és a tatár rabszolgavadászok szörnyűséges módon megtizedelték. Doboka és Belső-Szolnak néhány körzetében nagyjából sikerült meghatározni a 16. század derekának népességi viszonyait. Akkoriban körülbelül 17 500 magyar, 13 200 román és 2000 szász élt errefelé. 1603-ban, a háború negyedik (de nem utolsó!) évében a magyarok száma 2500 főre, a szászoké 250 főre, a románoké 7200 főre csökkent. A veszteség magyar részről 85%, szász részről 88%, román részről 45%.

A példa szám szerint bizonyosan nem általánosítható; s eldönthetetlen mennyi a veszteségben a pillanatnyi menekülés, a végleges elvándorlás és a tényleges halálesetek laránya. Mégis a dolog rávilágít egy jellegzetességre — éspedig arra, hogy a völgyek ősi magyar és szász települései sóikkal jobban szenvedtek a háborús időkben, mint a félreesőbb, s az erdők rejtekeihez közelebb lévő hegyvidéki román falvak. Ennek pedig következményei lettek. Elsősorban is megváltozott a nemzetiségek aránya. A fokozott magyar—szász vérveszteség idején ugyanis változatlanul folytatódott a romának bevándorlása... A kipusztult falvak egy része román jövevényekkel népesült be újna.” (539. p.)

589