Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Fodor István: Az "erdőn túli ország" históriája. Erdély története három kötetben

zési szokásokban más színezetű hitvilág, -a sírmellékletekben más művészi ízlés tükröződik. A VIII. század elején Bóna István véleménye szerint a helyi előzményekből alakul íki az ún. „griffes-indás” díszítő-stílus, az újfajta viselet, lovasfelsze- relés s az új fegyverzet, tamelyet a szablya elterjedése fémjelez. Erdélyben az új avar központ Gyulafehérvár környékén sejthető a VII. században. A VIII. század későavar („griffes-indás”) temetői — mint az egész avar birodalomban — zömmel itt előzmény nélküliek, tehát ebben a koriban jelentős lakosságcseréről tanúskodnak. Az erdélyi avar településterület nagy vonalakban a korábbi marad (főként a Maros és Küküllők vidéke), de a VII. századiban avaroktól népes Temesközben a VIII. századból csak néhány későavar sírt ismerünk.

Az erdélyi avarság szinte a kezdetéktől együtt élt az észak-északkeleti irányból beköltözött szlávokkal, akiknek legkorábbi hamivasztásos rítuisú temetőik 600 körül tűnnek fel. Teleipülésterületük nem válik el az avarokétól, nyilvánvaló, hogy a félig földbemélyített, kőikemencés házakból álló falufelepülések földművelő szláv lakói avar alattvalóként éltek s földműves termékekkel adóztak nomád uraiknak. A temetők látványosan igazolják a két népesség összeolvadását: az avar harcosok szláv asszonyaikkal együtt temetkeznek, a szláv főnökök pedig „avar módi” szerinti öltözékben költöznek a túlvilágra. Az Erdély nagy részét megszálló, közelebbről ismeretlen nyelvű szláy népességtől feltűnően különbözik az a keleti szláv eredetű népcsoport, amely a Számos-vidéket szállja meg a VIII. század közepe körül, s haloftaik hamvai fölé nagy földhalmokat (kurgánokat) emeltek. (Szilágynagyfalu, Szamosfalva).

Az avar birodalom összeomlása után — amelyben Krum kán bolgár harcosai is jelentős szerepet játszottak — a Dél-Alföld, majd Dél-Erdély is bolgár kézre kerül. A Duna déli oldaláról jött bolgárok is megtelepedtek ekkor a dél-erdélyi só- és aranybányák környékén, amit a maro&karmai és csombordi IX—X. századi temetőjük, valamint számos lelet igazol. Központjuk Gyulafehérvár (Bálgrad) lehetett. E leletek tanúsága szerint nem csupán bolgár—szláv betelepülőkkel számolhatunk ekkor, hanem bolgár—törökökkel ás. A jövevények nyilvánvalóan főként katonákból álltak, akik a bolgár uralmat biztosították a vidék régebbi szláv lakossága fölött.

Erdély, és az egész Kárpát-medence — népi életében döntő változást jelentett a 895-ös magyar honfoglalás. Bóna István e fontos kérdés régészeti vonatkozásait tekinti át. Feladata korántsem volt könnyű, hiszen 1918 óta — leszámítva az észak- erdélyi impáriumváltozás néhány esztendejét — lényegében nem kutatták a magyarság X—XI. századi emlékanyagát. A véletlen alkalmaikkor előkerült honfoglaláskori sírok pedig közöletlenül maradtak. Nehéz tehát e vidék honfoglaláskor! történetéről többet mondani, mint kiváló régész-elődünk, Nagy Géza 1913-ban. A kutatási hiányosságok mellett még egy másik, semmivel sem kisebb nehézséggel találja magát szemben a hazai kutató: nevezetesen azzal, hogy a századfordulón régészeink csak a lóval-fegyvenral eltemetett X. századi sírokban vélitek honfoglaló magyart, a szegény mellékletű sírokban szerintük a nem magyar szolganép alussza örök álmát.. A csak urakból, vitézekből álló honfoglalókat megálmodó gőgös 'téveszmén kutatásunk már rég túljutott, a szomszédos országok egyikében-másikában azonban ezt a nézetet — érthető okokból — „átvette”, s napjainkra is átmenekítette a régészeti kutatás. így aztán alig kerül elő honfoglaló lelet ezeken a területeken, .annál több a helybéli, „autochton” lakosság emléke, akikben természetszerűen a mai államinemzet őseit látják. Igen tanulságosak e kérdéssel kapcsolatban a szerző szavai: „A magyar nemesi gyökerű és szemléletű régészetben egy évszázadon át uralkodott az a tétel, hogy honfoglaló magyarnak csak a lóval-lószerszám- mal, fegyverekkel eltemetett szabad vitéz tekinthető — a többiek az alávetett szolgák és a legyőzöttek maradékai. E velejében hamis történeti tudatot tükröző felfogás az igazi honfoglalókat néhány ezer nemes harcosra, régészeti hagyatékukat vagy 150—200 szablyás-kardos lovas vitézre korlátozta — soha „nemzeti” szemlélet nem ejtett nagyobb sebet önnön testén.

Ma, amikor a történeti, nyelvészeti és régészeti adatok újraelemzésével sikerült

584