Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Németh László és Trianon. Eretnek esszé a gondolkodóról és a politikusról

ksanytúzni, de nem tudja, merre nyargal. Jövőtlenné tette politikánkat s túlságosan megtanulta ahhoz a hatalom élvezetét, hogy az önuralomra példát szolgáltasson.

Miben bízhatnak, akik helytállásra erőltetik a magyart?

A lappangó jobbakban és a magyar nép aránylag érintetlen tömegeiben. Az utolsó harminc év mozgalmai átjárták a magyar érzésű művelteket is; ez a réteg már nem néz olyan széles ökör-homlokkal felénk; az agyakban benne van a kovász, a munkásságtól a hatalom részeséig mindenütt vannak cserélt-lelkek s csak a meghunyászkodás és a megfelelő mozgalom hiánya az oka, hogy a máskép gondolkodók rétege a lappangó új nemesség, vagy akiket az új nemesség magával ránthatna, mint igényt tartó réteg még nem jelentkezett. Ha ez a réteg magára talál, bele tud öltözködni egy szigorúbb erkölcsbe s megkezdi a maradék népi erők kiaknázását; a csoda megtörtént, a magyarság fennmaradt.

Mi történik, ha feladatunknak nem felelünk meg?

Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mát kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy. Korszakok tűzdühe nem edzett s fölolvaszt a világ kohója s elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

Itt patétikus. Évekkel később a Homályból Homályba I. kötetében (p. 580) inkább ironizál:

— ... „az hogy mi lesz ez az országot döntő ár: nyitva volt hagyva, nem is érdekelt túlságosan. Hisz népek csak azért veszhetnek el, mert elvesztették magukat”.

Bocsánat a közbeszúrásért, menjünk tovább. A következő tanulmány a nemzeti radikalizmussal foglalkozik, pontosabban a „mozgalommal”, ami a magyarság lelkületének megújítását szorgalmazza, tehát fontos. Kezdem a vezetők kritikájával (A minőség forradalma IV. Magyar Élet 1940./15.)

„Politikus nemzetnek mondanak bennünket, de rég voltunk azok. Ma inkább délibábos nemzetnek lehetne nevezni, vérünkben van a délibáb. A magyar ember, ha elhatározza, hogy gazember lesz: furfangos, szívós, eszes; ha elhatározza, no most tiszta leszek, egyszerre körülpárologja őt a délibábos gőzű vér. Attól, hogy valami nagyot akar, táncolni kezd a valóság. Csaba népe nyeregbe ül s a föld vajúdni kezd, hogy segítséget szüljön. Kihajt és kivirágzik a magyar fejfa, meglássátok — nemsokára!”

Ez áll a nemzeti radikalizmusról szóló könyv első oldalán s milyen jellemző ez a mottó nemzetünk minden radikalizmusára: fej fáknak kell kivirágozniuk, hogy győzhessenek.

„A párt két vezetője, Zsilinszky és Ééja, minden heroizmusuk ellenére két iskolapéldája a mai magyar betegségünknek. Egyikükben a középnemesi, magnacartás délibáb táncol, másikuk előtt a paraszt-mitológia. Nem voltunk-e lovasnép s nem kelbe ló alánk akkor is, ha leszállították róla? Hátunk mögött a történelem, alattunk a parasztság, valahol csak ott van az az erő, amelyre szükségünk van; süket, aki nem érzi a mocorgását. Aki elolvassa Zsilinszky pártprogramját, hallania kell a vérmérsék rakéta puffogását s aki a Féja irodalmi kritikáit forgatja s hozzá magyar parasztcsaládból iszármazik, az ő parasztjait bizony inkább a felhők országútján várja, minit a Hatvan és Kecskemét felé vezető úton.”

Ezek után szerzőnk úgyszólván bekebelezi a magyar radikalizmust, amelyet még „abból az időből (ismer), amikor még meg sem született, ifjúsági

570