Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Németh László és Trianon. Eretnek esszé a gondolkodóról és a politikusról

Tehát a szerző azzal a céllal írta tanulmányait a történelem elé, hogy a történelem alá vesse magát, abban a reményben, hogy egyszer majd a történelem fölé kerekedikNem az a meghökkentő, hogy valaiki egyszerre akar elé-alá-fölé kerülni a történelemnek, hanem hogy ezt senki nem vette észre, hogy senki nem kérdezte, mit jelent ez az alá-elé és miként lesz belőle >fölé ?

Most hadd lássuk, miként vélekedik Németh László Trianonról. Az idézetből egyetlen szót nem hagytunk ki, egyetlen kifejezést sem változtattunk benne, sőt a nyomdahibákat is tiszteletben tartottuk. Íme a bekezdés:

,,A trianoni veszteséget húsz év alatt kitűnően megtanítatták vélük. Minden iskolafolyosón van egy csomó tábla: ennyi sót, ennyi erdőt, ennyi ércet. Dehogy Trianonnak borzalmai mellett előnyei is voltak, arról aligha hallott még a művelt, tehát újságolvasó magyar. Pedig voltak, s to'lán okosabb lett volna az ország gondolkozását velük táplálni, mint a Nagy- és Csonkaországot hasonlító zsákokkal és süvegekkel. Mert hiszen még gazdaságilag sem volt olyan kétségbeejtő az a kis zsák és kis ökör, ha a sok elveszett közt az a rengeteg befektetés is ott volt, 'ami a gazdag Dunántúl és Alföld adóját a só, meg az erdő koldus-földjére vitte. Nagymagyarország arányos gazdaságú ország volt mint Franciaország, vagy a mai Románia; Gsonkamagyarország azonban gazdag lehetett mint Hollandia, Európának aligha van még nyolovanJdlenc- venezer négyszögkilométere, melyre ép ma, a kapa és a napsugár korában egy művelt nép nagyobb jólétet áraszthatna. Húszmillió embert is eltartana ez a megkopasztott ország s el is fog, csak az a kérdés, hogy imagyarokat-e. Erkölcsiekben még kevésbé lett volna szabad hátrányosnak lennie a kétségkívül példátlan hatalom-vesztésnek. Szörnyű áron, de kibogozódtunk a kiegyezés kényszer-helyzetéből, amelyben a nemzétnelk csak züllenie lehetett. A történelmi állam elveszett, de a nemzetiség szabad. Nem (voltunk egy beteg birodalom vérkörébe kötve, nem volt számbavehető nemzetiségünk, nem kellett magunkba bocsátani öt-hat nép renegátját. Még a néprajzi elv alapján álló is csak bosszúnak becézheti, amit tettek velünk; de nem voltunk-e nemzetiségünkben ép eléggé romlottak és hígultak, hogy faji egységünknek, amelynek most már a középosztályt is át kellett járnia, me örvendezzünk. Még az elszakításnak is volt vigasza: az elszakítottak megfogynak, de megedződnek, s jó szilaj kapcsokként más népek testébe mártva, ha a magára talált magyarság egyszer küldetést talál létéhez, nagyobb szolgálatot tehetnek, mintha itthon volnának. Az 1880 óta folyo megújhodás ép a felosztás előtt Adyban, Móriczban, Szabó Dezsőben egész félreérthetetlenül kivajudta az új magyar szellemet. Elképzelhető volt, hogy ez az uj szellem, mely egy Bábelből tört fel hódítóan, most birtokába ne vegye a csapáson okult is fajában egységesebbé lett magyart? (Id. mű p. 69—70.)

Abban föltétlenül igaza van Németh Lászlónak, hogy meddő dolog szakadatlanul a gazdasági veszteségeket emlegetni, 'célszerűbb elfogadni az adott helyzetet s gazdagodni a „kapa és a napsugár korában.” De mindenképpen furcsa nagyvonalúan átsiklani afölött, hogy e szerződéssel három millió magyar vált másodrendű állampolgárrá, s egyben a földrész legnépesebb kisebbségévé. Németh László egyébként meghatározza a kisebbségiek hivatását arra az esetre, ha majd a „magyarság küldetést talál létéhez”, a megedződött kisebbségi magyarok ekkor „nagyobb szolgálatot tehetnek, mintha itthon volnának.” Jó, jó, de mit csináljanak addig a „só meg az erdő koldus-földjén”, azaz Erdélyben ?

A bekezdés végét olvasva az a benyomásunk támad, hogy a magyarság

568