Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Németh László és Trianon. Eretnek esszé a gondolkodóról és a politikusról
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Németh László és Trianon ERETNEK ESSZÉ A GONDOLKODÓRÓL ÉS A POLITIKUSRÓL Századunk egyik legnagyobb hatást kiváltó magyar írója nyilvánvalóan Németh László, a jelenség oly vonzó, ody gazdag, oly intenzív, hogy a szellem emberei közül aligha akad valaki, aki semlegesen szemlélné, akiből ilyen vagy olyan reakciót ne váltott volna ki. Holott, ha van ország, amely a szellemi közönynek szinte teljes gyűjteményével dicsekedhet, az a mi hazánk. A visszhang, amit a Németh László-jelenség kiváltott, csak a Kazinczyé- val vethető össze, a széphalmi mester leveleivel a szellemi tunyaság langyos ülőfürdőjében dagonyázó egész országot serkentette lélegzésre," mozgásra, emberi életre, sőt minden magyar tradícióval ellentétesen, bizonyos fokú gondolkozásra is. Természetesen a hazai krónikus dezinformáltság az ő szerepét sem tisztázta, tudatunkban nem az igazi Kazinczy él, hanem a legendája- Elévülhetetlen érdeme, hogy fölrázta az országot (a nemzet egy részét), de közvetlenül vajmi keveset vetít részt a nyelvújításban, mégis vannak, -akik úgy beszélnek róla, mint „akinek a munkássága nélkül ma nem beszélnénk magyarul”, holott ez csak annyiban igaz, ahogy fentebb említettem. Egyébiránt azt az állítást, hogy előbb fordítani kell s csak később írni eredeti műveket, minthogy nyelvünk nem elég rugalmas, maga cáfolja meg a tulajdon stílusával, amely messzi fölötte áll fordításai néha nyögvenyelő nyelvezetének, lamint erre példa a többi között az Érzelmes utazás, amiben a szerzetest „móriaknak” fordítja, s a Hamlet, ahol „ez a kérdés” helyett így fejezi ki magát, ez itt a „göos”, csakúgy mint az „éljen” ellenében javasolt „magas”, a német „hoch” mintájára. Nálunk az összetett jelenségeket maguk az irodalmárok — közöttük egynéhány író — redukálják infantilisán egyszerű sémákká, amivel úgyszólván készakarva akadályozzák meg az árnyalatos véleményalkotást. Németh Lászlóval ugyanez történt s ugyanez történik folyamatosan. Egyik egyetemi előadónk következetesen „fasiszta fogorvosként” -emlegeti, ez jellemzi az egyik tábor állásfoígialását a lehető legélesebben sarkított formában. A másik oldal, az ellenpárt ugyanilyen túlzó, s -a legenyhébb kritikára is allergiás tünetek tömegével tiltakozik, a kritikátlanság a szellemi erőfeszítéstől való már-már beteges idegenkedésben találkozik. Egyik tábornak csakúgy, mint a másiknak eleve kész a véleménye a Németh László-jelenségr-ől, s ami ezzel -együtt jár, egyik véleményt sem támogatják gondos olvasatok. Ha valaha jelszóval kellene termékeny munkára sarkalni az irodalomtörténészeket, a jelszó így szólna: — vissza az auktorokhoz! Nos, amennyit én ismerek a Németh Lászlóval foglalkozó irodalomból az inkább lehangol, mintsem lelkesít. Ez magából a tárgyalt anyagból, azaz a műből következik. Azok ugyanis, akik érzelmi indíttatásból szegődtek hívevivé vagy ellenségeivé, még ha „tudományosan” -dolgozták is föl tételeit, műveltség, tájékozottság dolgában m-eg sem közelítik, nem is beszélve a -stílus- és tehetségbeli aránytalanságról. Az előbbiekből szorosan következik, -hogy képtelenek 566
