Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Drago Jančar: Terra incognita. A közép-európai kis nemzetek identitásának kérdéséhez - Szlovénség, történelem, irodalom (esszé) (Fordította Reiman Judit)

ban sokat beszélnek és írnak a nemzeti megegyezésről. Arról van szó, hogy végre felvágják a gennyes daganatokat, amelyek a testvérgyilkos háború véres sebein képződtek, hogy lelohasszák, bekötözzék és meggyógyítsák őket. Ismét az írók és az irodalom foglalkozik a gyógyítással, egyesek szerint sarlatán módon. A nagy lármából ítélve nyilvánvaló, hogy ez nem más, mint a történelem kerekének megállítására tett kísérlet. És félek, hogy tréfálkozó tanáromnak igaza volt, s én azt a kereket tényleg nem értem. Mert 1813-ban a lipcsei csata után még állíthattak emlékművet az összes elesett katona tiszteletére ezzel a felirattal: Freund und Feind in Tod vereint. A mai Európában ez elképzelhetetlen. A manicheista vonal nemcsak az egyes nemzetek között húzódik, hanem egy nemzeten belül is. A történelem kereke forog. Az írók, akik egykor megdönthetetlen éltékek létrehozói voltak, ma a reakció bástyáinak számítanak. A leghangosabb írók — írta néhány nappal ezelőtt egy politikus — akik mindent kritizálnak, «kishitűséget, bizalmatlanságot keltenek, kételkednek múltban és jövőben, akik szidják a politikusokat és egyáltalán mindent, a leginkább bűnösek a kultúra és a kulturális javak elértéktelenedésében. (Ebben az összefüggésben támadta Közép-Európa hangsúlyozását is.) Ezt valóban nehéz megérteni, majdnem olyan nehéz, mint a történelem kerekét: a kulturális javakat valószínűleg az írók hozzák létre (festőkkel, zeneszerzőkkel és másokkal együtt), ha emlékezetem nem csal, ez szinte axióma, de az írók felelősek ugyanezen javak elértéktelenedéséért is. Abban az időben, amikor a történelem kereke még nem forgott, és Trotta úr az erkélyéről hallgatta a Radetzky-indulót, az írók még tudták, hogy mi a bűnük: megdöntötték az államot, Ausztriát, s ezért egy hét börtönbüntetést kaptak — ma már sem a kritikához, sem a büntetéshez nem értenek. Valóban, ez Európa legbonyolultabb vidéke: még mi sem értjük, akik itt élünk.

IRODALOM. Az irodalom valóban nem az optimizmus forrása. A történelem kerekéhez sincsen annyi köze, mint azok állítják, akik kishitűséggel vádolják. Épp az ellenkezője igaz — az egész közép-európai irodalom, legalábbis Kafkától kezdve, pesszimista. Az optimizmus görbe tükörképe, azé az optimizmusé, amely századunkban majdhogynem szétveti Európának ezt a felét. Természetesen nem arra az irodalomra gondolok, amely Szent Alajos harmonikus életét énekli meg, sem arra, amelyik a csákányok és lapátok dalát zengi az első ötéves tervben.

Olyan irodalomra gondolok, amely sejti és érzi a közép-európai ember nyomorúságát az összes eszkatdlógia peremén, amelyék mind a világok legjobbikát ígérték neki. Először a nemzetállam, amely az eszményi együttélés helyett diktatúrát, társadalmi összeütközéseket hozott. Aztán a nemzet és munka eszménye, amely majd valódi életteret nyújt mindenkinek. Rövidesen létre is jött e gondolat koncentrációja: a koncentrációs táborok; Arbeit macht frei felirattal.

Végül pedig a teljes egyenlőség, amely teljes szabadságot is jelent. Erről a szabadságról már hallottunk egy keveset azoktól, akik különböző sziget- csoportokról tértek vissza. Olyan irodalomra gondolok, amely tudja, hogy a történelem ellentmondásait, ironikus ötleteit mindenekelőtt az ember szenvedi el saját bőrén, saját szívével és eszével. Öt sújtja nemzetének minden tragikus ellentmondása, kulturális és mindennemű identitása Közép-Euróbában. Az ember, aki a történelem kegyetlen iróniájával szembeszegezi a maga törékeny, sebezhető és múlandó létét. Egy és egyetlen életét. Szorongó kacaját.

(Reiman Judit fordítása)

565