Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Drago Jančar: Terra incognita. A közép-európai kis nemzetek identitásának kérdéséhez - Szlovénség, történelem, irodalom (esszé) (Fordította Reiman Judit)

kül a fennmaradás, a védekezés, a biológia kérdéseivel, vagyis olyasmivel foglalkoznunk, ami másak számára egyszerűen adott, ahelyett, hogy kizárólag az alkotómunkának szentelnénk minden időnket? A szlovén ember, és különösen a szlovén író számára azonban ez mindig egyet jelentett az ellenállással. Ma is ezt jelenti. Megerősítést az ellenállásban. Az első szlovén könyv a protestantizmus szülötte volt; a mai szlovén író helyzete szerint ismét protestáns, nemcsak a nyelv és a nemzet védelmében, hanem bizonyos erkölcsi elvek, az alkotás szabadságának védelmében is. Ahogy a szlovén népnek, úgy a szlovén írónak sem hullott semmi az ölébe — mindenért harcolnia kellett, társtalanság, megaláztatás, üldöztetés, száműzetés és börtön árán is. Egykor nyelvének szabadságáért küzdött, ma pedig — a szó szabadságáért.

TRAGÉDIA. Annak kezdete, amit Kundera Közáp-Európa tragédiájának nevez, egybeesik a Habsburg-monarchia széthullásával. iSemmiféle nosztalgiát nem érzek az iránt az államalakulat iránt, amely sikeresen elherdálta fényes történelmi lehetőségét abban a percben, -amikor a pángenmán nacionalizmus és a keleti főváros eszkatodógiájának messzeségébe rév edit szláv látomásosság között nem figyelt fel a függetlenségre törekvő kis népekre, csehekre, szlovákokra, horvátokra, lengyelekre, szerbekre, szlovénekre .. . Épp azokra, akik a Monarchiát a maga sokféleségében alkották. Abban a pillanatban, amikor ez a közép-európai államalakulat összeomlott, letűnt az az egységes, harmonikus világ is, amelyben a szlovén Trotta család élt Joseph Roth regényeiben. Az is lehetetlen immár, hogy egy író meg döntse az államot, amelyben él, amint azt Iván Cankar 1913-ban megtette, s hogy ezért a tettéért egy hét börtönbüntetést kapjon. Ennek már végérvényesen vége. Egyes jövőbelátó politikusok, katasztrófát sejtve, legalább a Monarchia szláv népeit igyekeznek összetartani; különös térképeket rajzólgatnak, amelyeken osztrák területen, a horvátok által is lakott Burgenlandon keresztül vezetett korridor köti össze a cseheket és szlovákokat a szlovénekkel és a többi délszláv néppel. A békekonferenciákon azonban kinevették őket. És bár az említett népek az elkövetkező húsz évben továbbra is görcsösen foglalkoznak a nemzetiségi kérdéssel, különösképpen természetesen a soknemzetiségű Jugoszláviában, néhány gondolkodó ember számára világossá válik, hogy valójában már egészen másról van szó. Jobb- és baloldali maniöhaista erők láttak itt munkához. Az egykori Közép-Európa egyetlen világos pontja, Csehszlovákia, a maga demokratikus gazdasági és kulturális felemelkedésével csupán intermezzo, sorsa különös epizód. Olaszországban, ahol ottmaradt a szlovének egyharmada, a közép-európai Triesztben, már néhány évvel „Mittaleurope” vége után, fasiszta tanárok a szlovén gyerekek szájába köpnek, ha azok szlovénül szólalnak meg. Olasz fasiszta egységek felgyújtják a szlovén Nemzeti Házat, a város központjában lévő nagyszarű épületet. És ez csak a kezdet. Az elkövetkező években, még mindig békeidőben, szlovén baloldaliakat és nacionalistákat ítélnek halálra. Jugoszláviában bevezetik a cirill ábécét és a korrupciót. A tankönyvekből kitépik Ivan Cankar Éden a Triglav alján című művét. Ausztriában, Ka- rintiában, ahol az egykori szlovén állam történelmi trónja és a szlovének mondabeli őshazája volt, barna inget öltenek, és a szlovén kérdés „Endlösung”- jára készülődnek. Bár egy angol történész számára tény, hogy a szlovének ezeréves történelmi hallgatás után ismét államként jelennek meg, valójában ismét nincs annyi hatalom a kezükben, hogy megvédjék civilizációs és kulturális értékeiket, hogy a gazdasági haladást és az alkotómunkát tűzzék ki

561