Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Stanisłav Vincenz: Hungarica. A barátság ajándékai (esszé) (Fordította Pálfalvi Lajos)
hány szót. Sajnos, gyakran a szívtelenséget is őszinteségnek tartják. Nemcsak a rossz tapasztalatok hatására kialakult reflexeket, hanem még a rossz humort, a rosszindulatot vagy egyszerűen a bárdolatlanságot, az alpáriságot is gyakran őszinteségnek nevezik. Az effajta őszinteségről szívesen lemondanánk. Mint minden erény, az őszinteség is türelmet és gyakorlást kíván. Ahhoz, hogy ki tudjuk magunkban fejleszteni az őszinteséget, meg kell ismernünk azt, akivel őszinték akarunk lenni. Ebből az következnék, hogy házigazdáink országát alaposabban meg kellene ismernünk, ez lehetne a rokonszenv alapja. Kicsinyesség lenne, ha a baráti nemzetet apróbb sérelmeink alapján ítélnénk meg, aminthogy az is helytelen volna, ha csak a tisztes fogadtatásért, a kényelemért és biztonságért becsülnénk, amelynek részesei vagyunk. Röviden szólva, a barátság nem alapulhat reflexeken. Mert önmagában a hála sem elegendő (és ezen természetesen valódi érzelméket értek, nem üres szavakat). Az élő hagyománynak nem reflexív, hanem konstruktív tettekre van szüksége ahhoz, hogy ez a jövőben is érezhető legyen. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy Petőfi és Bem örökségét megőrizzük emlékezetünkben. A hagyomány, mint minden, amit nem éltünk át, konvencióvá üresedhet. Ez pedig most, amikor égetően sürgős feladataink szinte a nemzet létével kapcsolatosak, egyszer már átélt, néha nem is őszinte érzéseket kelthet bennünk. Akkor leszünk méltók a hagyományhoz, ha új tartalmat adunk neki. Van még egy nehézség, ezt bizonyára sokan érzékelték közülünk. Régebben mindkét nemzetet az az osztály képviselte, amely már elvesztette pozícióit. A szabadságharcos hagyományokon kivül a társasági élet és — ki tudja — talán néha még az osztályérdekek is összekötöttek bennünket. Aki a magyarokat gyermekkora óta földesúrnak, szomszédnak ismeri, vadászatokról emlékezik rájuk a Kárpátok erdeiből, annak később nehezebb lehetett például egy magyar polgár mentalitását megérteni, aki — nekünk legalábbis úgy tetszett — sokkal inkább Bécs hatása alatt formálódott. A Magyarországon újabban felemelkedett rétegnek bizonyára meg kellett küzdenie a múlttal, lehet, hogy a magyar polgárban a lengyel nemes épp e múlt rossz emlékeit hívja elő. Ez nálunk is hasonlóképpen lehetett az utóbbi időben, hiszen a népi rétegek jelentékeny emancipációját és demokratizálódást tapasztalhattunk. Támadtak ebből bizonyos félreértések. Ma úgy látszik, hogy Lengyelországgal a kapcsoJiat valahol ott gyökerezett meg, amit a magyar nemzet tudatalattijának nevezhetünk. Egyébként, ha már arról van szó, melyik társadalmi osztállyal tudunk jobban kapcsolatot teremteni, mintha ma fordított volna a helyzet, mint a múltban. Egyik ismerősöm, aki egy távoli magyar vidéken lakik, így beszólt élményeiről: „Ha másodosztályon utazom Magyarországon, idegenebbnek érzem magam, ha viszont harmadosztályon, és nem egyedül, úgy érzem, barátok közt vagyok.” Ha ebben akár egy szemernyi igazság is volna, jó előjel lenne a barátság újjászületése és folytatása szempontjából. Úgy tetszik, ez a barátság egyszerre nagyon sok helyen születik újjá, és nem reprezentatív helyeken, hanem a mindennapi életben. Emlékeztetnem kell azonban arra, hogy a modern társadalmak közti kapcsolatok nem alapulhatnak kizárólag a hagyományokon vagy azon rétegek öntudatlan rokonszenv-megnyilvánulásain, amelyek ezt tudatosan nem képesek kifejezni, és nem alapulhatnak kormányrendeleteken sem, legyenek azok 555
