Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Stanisłav Vincenz: Hungarica. A barátság ajándékai (esszé) (Fordította Pálfalvi Lajos)

bármily előrelátlak is. Ha nem következik be a kultúraformáló rétegek tudatos közeledése, eltűnik ez a hangulat, elenyésznek az öntudatlan baráti gesztusok, kevesebb nyomuk marad, mint Bem tábornak tetteinek, mert senki sem fogja megörökíteni őket. Szeretném megjegyezni, hogy nem segítenek ebben az ünnepségek, az előkelőségek tiszteletére adott estélyek és a hasonló parádék, amelyek kellemesek ugyan, de nem vezetnek sehová. Másfajta közeledés is lehetséges, ezt úgy érhetjük el, ha összpontosítunk, végiggondoljuk, mi a célunk, és milyen veszélyek származnak abból, ha elhanyagoljuk teendőinket.

Nem a propagandára gondolok itt, Isten óvjon tőle. A propaganda egyszer még arról lesz hírhedt, hogy korunk egyik legborzalmasabb szörnyetege. Egyébként nyilvánvalóan azért találták ki, hogy a bombákkal és az ágyúkkal együtt vessék be, nem a közeledést szolgálja, hanem félelmet kelt.

Csak a bombákkal és az ágyúkkal együtt tud hatni, eredménytelen, ha a szavakra korlátozódik. A propaganda — ezen kizárólag az általunk ismert jelenséget értjük, nem valami mást, amit szintén így nevezhetnek — már a nevével is arra utal, hogy félre akar vezetni. Ha más név mögé rejtőzik, még veszélyesebb. Barátokkal szemben tehát semmiképp se használjunk propagandát. A kulturális propaganda önellentmondás, mert a kultúrának, akárcsak a búzának, magra és talajra van szüksége. Helyesen mondta Zbinden doktor, svájci barátunk Budapesten, áprilisban tartott előadásában, hagy ha valami közelítheti az egyik kultúrát a másikhoz, akkor az nem az öndicsőítés, hanem a másik fél megismerése, a másik fél értékei iránti érdeklődés.

Magyarországon vagyunk, ismerjük meg mindnyájan — amennyire tőlünk telik — a magyar nyelvet. Mennyi ösztöndíjra, mekkora költségre és erőfeszítésre lenne szükség ahhoz, hogy ilyen lehetőségeket teremtsünk a baráti nemzet cseppet sem könnyű nyelvének megtanulására. Bizonyára a nyelv választotta el Magyarországot a környezetétől. Melyik szomszédos népnek lesz annyi magyarul tudó, Magyarországot ismerő fia, mint nekünk?

Ismerjük meg az irodalmat és a művészeteket is, a szokásokat, a valódi népi kultúrát. Ismerjük meg a gazdasági élet számunkra hozzáférhető ágazatait, ismerjünk meg mindent, ami érdekes, de olyan alaposan, hogy életünk e szakaszában — amelyet nem fordíthatunk hazánk szolgálatára — az itt szerzett tudás adjon értelmet, amit majd a két ország közti kapcsolatok építésében hasznosíthatunk. Fontos feladata ez értelmiségünk Magyarországra került töredékének és a művészetekkel, tudományokkal foglalkozó ifjúságnak. Nem elég megismerniük, megérteniük a magyar szellemiség értékeit — és mindazt, ami a magyaroknak kedves —, hanem el is kell sajátítaniuk és másoknak is hozzáférhetővé kell tenniük. Igaz, sokszor kínos, hogy a magyar értelmiség nagy részével el lehet ugyan beszélgetni a német, a francia, sőt az orosz irodalomról is, de a lengyel írók közül legfeljebb a Nobel-díjasokat ismerik.

Valljuk be, hogy nemrég még mi is csak ennyit tudtunk a magyar kultúráról. Az az igazság, ha lebecsüljük vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk a szomszédainkat, különösen magyar barátaink művelt nemzetét, és ugyanakkor aziránt érdeklődünk, ami távoli, — nem mintha olyan nagyszerű volna, hanem azért, mert jegyzik a világpiacon —, akkor saját magunkat becsüljük le. Bizonyára rengeteg középszerű nyugati darab került színpadra Budapesten vagy Varsóban, de senkinek sem jutott eszébe, hogy Krasiiiski

556