Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Stanisłav Vincenz: Hungarica. A barátság ajándékai (esszé) (Fordította Pálfalvi Lajos)

tették Odüsszeuszt és még vendégül is láttáik, meghallgatták, és meg is ajándékozták, végül pedig haza vitték. A vendégeskedés tetőpontján Odüsszeusz azt kívánja, bárcsak távoli otthonában is a phaiákok vendégének érezhetné magát.

Ha az elmúlt éveket, bujdosásainfeat nézzük, magyarországi vendégeskedésünk olyan élmény volt, amelyet barátság formájában szeretnénk otthon megőrizni, mint becses ajándékot.

A többes szám első személyben nincsenek benne azok a honfitársaim, akiknek az egész külföldön töltött idő csak várakozás. Minden váróterem egyforma, ha valaki a világ legszebb múzeumában várakoznék, abból sem okulna sokat.

Ugyanígy azok az utazók, akiknek csak az a fontos, hogy a szálloda szép legyen, hogy a portás földig hajoljon előttük, akik mindig csak a maguk kicsinyített énje körül forognak. .Ezek a „szállodai” vendégek alig ismernek meg valamit a szállodát körülvevő országból. Nyilvánvaló, hogy a bújdo- sás nem kellemes dolog, már csak azért sem, mert sokan szomorúak, rosszul érzik magukat, közömbösek, vérmérsékletüktől függően ingerül vagy elkeseríti őket környezetük. Szerencsére ez inkább csak a sorstársak között nyilvánul meg, a vendéglátók ezt nem érzékelik. És még valami. A delphoi és szókratészi elv — ismerd meg önmagad — saját nemzeti lelkünkre vonatkozóan nálunk még nem számít kötelességnek. A mi népünk képviselői szívesebben „ismernek meg” másokat, vagyis más nemzeteket, mint önmagukat, bizonyos hibákat szívesebben tulajdonítanak maguk helyett másoknak. Ugyanakkor nincs jogunk általánosítani vagy felnagyítani egyébként jogos elégedetlenségünk vagy sérelmünk okait, hiszen a helyzet mindannyiunktól megköveteli, hogy többet gondoljunk a nemzetre, mint egyébként. És ne ítélkezzünk a többiek nevében. A mi esetünkben igen kívánatos lenne, ha, mint mondani szokás, per saldo értékelnénk házigadáinkat. Ez pedig feltétlenül pozitív lenne rájuk nézve.

Az elmúlt fél évszázadban az aktuális és tényleges lengyel—magyar kulturális csere nem volt jelentős. Barátságunk azonban sokkal régebbi keletű. Most is úgy jöttünk Magyarországra, mint a rokonokhoz. Erre persze azt lehetne felelni, hogy a rokon nem feltétlenül barát is. A barátok unokáinak nem muszáj velünk barátkozniuk. Másrészt, a vendégnek ne legyenek túlzott igényei, főleg, ha senki sem hívta. Végül is mindenkinek megvannak a maga emlékei. Azt hiszem, hogy ez a vendégeskedés, az újból megkötött barátság igen nagy jelentőségű Európa ezen részére nézve; mindkét oldalon kellemetlen, sőt, fatális következményekkel járna, ha nem vonnánk le belőle a tanulságokat. A múlt nemcsak egy befejezett, lezárt dolog, hanem sikertelen vagy részben sikeres próbálkozásokat is tartalmaz, újból megszólít bennünket, ha van, aki meghallja a hangját, újból arra int, hogy ösztönös próbálkozásait tudatosan folytassuk.

Barátainkkal szemben két kötelességünk van: őszinteség és szívélyesség. Lehet, hogy azért, mert ezeket az erényeket nagyon nehéz gyakorolni. Már Mickiewicznél is azt mondja Soplica, a bíró: „Nem könnyű kis tudomány az udvariasság”. Semmi sem bántóbb barátok közt, mint a hideg udvariasság, a kimért, konvencionális viselkedés — a barátság látszata. A szívélyesség rendkívül nagy dolog, szerény méltóság 'és csendes büszkesség egyszerre. Ha a baráti nemzet iránt kötelező egyáltalán valamiféle diplomácia, akkor az a szív diplomáciája, másszóval: a szívélyesség. Az őszinteségről ás ejthetnénk né554