Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Stanisłav Vincenz: Hungarica. A barátság ajándékai (esszé) (Fordította Pálfalvi Lajos)

Ha azt kívánjuk, hogy Odüsszeusz ősrégi szimbóluma tovább vezessen bennünket, idézzük fel, miként fogadták hősünket vándordíja állomásain. íme, megérkezik hajóival az óriások, a laisztrögonok országának szép, csendes és biztonságosnak tűnő kikötőjébe.

A laisztrügonok megeszik egyik követét, vendégeik hajóit pedig sziklákkal zúzzák szét, csak egyetlen egy menekül meg közülük. Odüsszeusz folytatja útját, elgondolkodva az [ajándékon, a fogadtatáson, űzi a kíváncsiság, a megismerés vágya a küklopszok, a jogot és kultúrát nem ismerő óriások felé. Ott pedig a nagyerejű Folüfémoisz, aki osák saját testi erejében bizakodik, és azzal kérkedik, hogy még az istenektől sem fél, kettesével falja föl Odüsszeusz társait: kettőt üdvözlésképp, kettőt reggelire, kettőt vacsorára. Odüsszeusznak — hálából az ajándékért, a finom borért — megígéri, hogy őt hagyja utoljára. A többi házigazda is vendégszerető, akár Aiolos király, az úszó sziget ura, a szélviharok sáfára. Nem rossz ő, sőt, segíteni is hajlandó, de csak egyszer. Mihelyt megtudja, hogy maga a sors űzi a vándort, talán az istenek is ellene vannak, visszavonul, elkergeti Odüsszeuszt a szigetről, fél ujjat húzni az istenekkel. Szerencse, hogy nem olyanoknál rejtőzött el, akik távoli pusztaságokba száműzték volna sok év kemény munkára, vagy visszaadták volna a küklopsznak, az emberevő óriásnak. Jártak a lótuszevőknél is, akik senkit sem bántottak, csak mindenkit megkínáltak lótusszal. Aki pedig megízlelte a virág édes gyümölcsét, elszakadt társaitól és hallani sem akart a hazatérésről. Csak egy dolgot akart: lótuszt enni és elfeledni a szülőföldet. Ezután Odüsz- szeuszt és néhány megmaradt társát „Kirké, a zengőszavú isten” látja vendégül. Kirké varázserejével disznóvá változtatja Odüsszeusz vigyázatlan társait, bár értelmüket nem veszi el. Miután az istennő megismeri Odüsszeusz bátorságát és varázserejét, amelyet az istenektől nyert, vdsszaiváltoztatja emberré társait és megad nekik minden segítséget. Itt értesülünk egy másik vendégeskedésről vagy inkább látogatásról.

A vándoroknak nem saját akaratukból, hanem kényszerből kell leszáll - niuk Hádészhez, az alvilágba — hazatérésük előtt. El kell hagyniuk a napfény világát, be kell lépniük a homályba, a halál országába, hogy meghallják a látnok, Teiressziász jóslatát, találkozniuk kell a legkedvesebbekkel, akik már meghaltak, hogy a holtak ajkáról halljanak hírt a szülőhazáról, mert az élők közt, a pusztaságban, az úttalan utakon már senki sincs, 'aki hírt adhatna róla. Ditslnanees! — a kétszer meghaltak! Ezzel a kiáltással fogadja őket az istennő, mikor visszatérnek az alvilágból. Más emberek egyszer halnak meg, nektek, vándorok, már életetekben meg kellett ízlelnetek a halált, mi-előtt hazatérhetnétek. Ha ugyan hazatérnek, hiszen Odüsszeusz minden társa a tengerbe veszik, mert éhségükben megették a napistennek, Héliosznak szentelt marhákat. Héliosz szörnyű haragjában mindenkit elpusztított. Hiába zarándokoltak Hádészhoz, sose látták viszont szülőföldjüket. Végül egyedül Odüsz- szeusz jutott el az isteneknek kedves phaiákok országába. Nem akármilyen emberek voltak ezek a phaiákok, egy szigeten éltek, valahol a világ végén, távol minden emberi gonoszságtól. „Nincsen olyan földönsiető ember, sosem is lesz / phaiákok földjére ki pusztító akarattal / érkeznék”. Az istenek pedig vendégségbe jártak hozzájuk, nem rejtőztek el, nem öltöttek áiaroot, nem titkolták jelenlétüket. A phaiákok rendkívül bátor hajósok voltak, olyanok, mint a felfedezők, hajóik maguktól, kormány nélkül is megtalálják az utat a mérhetetlen tengereken. Életüket bölcs és békés tanácskozással töltik, istenektől hletett dalnokaik énekére gyönyörű táncot lejtenek. A phaiákok megmen553