Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Stanisłav Vincenz: Hungarica. A barátság ajándékai (esszé) (Fordította Pálfalvi Lajos)

menekültek kulturális életének egyik fő szervezője volt. Megtanulta nyelvünket is, barátság fűzte Áprily Lajoshoz, akit lengyelül és oroszul tanított. Magyar tájakról és a tájakban élő történelemről két költői szépségű esszét jelentetett meg az emigráns sajtóban. 1947-ben Magyarországról nyugatra távozott, Franciaországban élt, majd később Svájcban. Esszéiben elsősorban az európai kultúra néhány meghatározó jelenségével (Dante, Homérosz, Szókratész) foglalkozott, visszaemlékezéseiben Kelet-Galícia kulturális életét elevenítette föl.

Itt közölt írását Magyarországon készítette, előadásként hangzott el eredetileg a lengyel menekültek számára.

STANISLAW VINCENZ

Hungarica

A BARÁTSÁG AJÁNDÉKAI

Az otthontöltött évekhez szorosan hozzátartozik a vándorlás. A műveltség fejlődésével nemcsak az utazás lett gyakoribb, hanem a különböző korokba és országokba tett szellemi vándorút is.

A tanításhoz és a neveléshez elengedhetetlen a vándorlás. Nemegyszer maga a sors, a fátuim lép a szigorú nevelő helyébe, mikor ez bekövetkezik.

Nemcsak Európa, hanem szinte az egész világ kulturális örökségének egyik legértékesebb darabja egy könyv, amelyet majdnem olyan jól ismernek, mint a Bibliát, hozzánk pedig — úgy tetszik •— különösen közel áll. Ez a könyv a vándorlás és a hazatérés eposza: az Odüsszeia. Kezdjük hát ezzel az eposszal, hiszen a magyarok és a lengyelek egyaránt jól ismerik.

Az Odüsszeia szimbolikus tartalma az emberi lélek ingajárata két végpont között, az egyik a szörnyekkel tele messzeség, a másik a szülőföld, amely, ha sziklás és kopár is, mint Ithiaka, Odüsszeusz szerint mégis a legédesebb a világon. Nemzeti történelmünk során volt alkalmunk megismerni a vándoréletet, nem valami új számunkra, s eligazíthat bennünket a jövő felől is. Eléggé különös ez, hiszen mi sem szigetlakok, sem hajósok nem vagyunk. Földművelők vagyunk, mélyek a gyökereink.

Adam Mickiewicz a „bújdosó, vándorló nemzetre” vonatkoztatta Odüsz- szeusz szimbólumát. Ettől függetlenül mi természetesen letelepedett törzsként éltünk továbbra is. Mi is olyasféle választ adhatnánk, ha származásunkról kérdeznek, mint az egyszeri nemesember, aki az orosz hatóságok felszólítására, hogy bizonyítsa nemességét, azt felelte: „Miért nem kérdi meg a muszka tölgyet az erdőben”.

Mi most .is ugyanott élünk, ahol kétezer éve — miként a biskupini leletek tanúsítják. Bújdosóink története mégis sorsunkra, vagy — ha valaki nagyon a szívére veszi a dolgot — küldetésünkre emlékeztet.

552