Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Kiss Gy. Csaba: Vincenz írása elé

KISS GY. CSABA

Vincenz írása elé

Lausanne egyik külvárosában, Pully-ben hunyt el 1971 januárjában Stanislaw Vinoenz, századunk lengyel irodalmának egyik nagyszerű mestere, az eredeti gondolkodású, sokoldalú prózaíró és esszéista. A nagy újraj ölj edezettek közé tartozik, akárcsak nálunk Hamvas Béla; a lengyel kultúra panteonjában igazából csak az utolsó nyolc-tíz esztendőben került az öt megillető helyre. Évtizedekig élt távol hazájától, ritkán jelentek meg művei, vonzó személyiségét sokan becsülték, de különös dikciójú, terjedelmes regényjolyama mintha riasztotta volna a kiadókat. Ügy tetszik, meg kellett érni hozzá a kortársaknak, vagy az időnek kellett úgy fordulnia, hogy írásművészete egyre fontosabbnak lássék. Gondolkodásának meghatározó vonásai: a természettel harmonikus viszonyban lévő ember eszménye; szerves kapcsolat az európai kultúra klasszikus, ókori gyökereivel; a dialógus elve, a népek, nyelvek, nemzetiségek együttélésének pozitív értékei — napjainkban aktuálisabbak, mint valaha. Es mintha a dokumentáris szűkszavúság és a nyelv kész formáival szemben érzett bizalmatlanság korában újdonságnak számítana szélesen hömpölygő epikája, szertelenül ide-odakalandozó elbeszélésmódja, esszéinek mély eru- diciója, az általa elmesélt világ természeti és emberi gazdagsága, megfigyeléseinek pontossága, reflexióinak nyitottsága.

Közel száz esztendeje született az egykori Kelet-Galíciában. Egy falusi udvarházban látta meg a napvilágot a Kárpátok túlsó oldalán, nem túl messze a Tatár-hágótól, délnyugatra Kolomea városától. Ez a földrajzi pont meghatározó maradt számára élete végéig. Az erdős-bérces táj a havasi legelőkkel, hegyi patakokkal, irtásfalvakkal. Legendákkal, csodálatos mesék földje volt ez, pásztoroké és betyároké, a büszke ukrán hegyilakók, a huculok szűkebb pátriája. Olyan vidék, ahol századok történelme különféle népcsoportokat sodort egymás mellé: ukránokat, lengyeleket és zsidókat, ahol eltérő hagyományok éltek egymás mellett, távoli kulturális központok hatásai kereszteződtek- Írónk fölmenői között voltak franciák, osztrák tisztviselők és lengyel nemesek; hucul dajkája lágyan muzsikáló ukrán beszédre tanította. Tanulóévei, közírói és közéleti tevékenységének esztendei után ennek az örökségnek a föltárásához kezdett hozzá. 1930-ban fogott bele abba a nagy művébe, a hu- culság eposzába, amelyet lényegében egészen élete végéig folytatott. A Havasi legelőn című sajátos regény folyam első kötete 1936-ban látott napvilágot. Egy táj és egy népcsoport mondái, történetei és meséi elevenednek meg lapjain, a természet világa, a vizek, a sziklák, a fák és a virágok, az ukrán pásztornép folklórja, mindennapi élete, szokásai. Es nem a tudós etnográfus optikáján át látjuk mindezt, hanem valamiképpen belülről, saját értékrend- szere és mentalitása felől.

Nagy munkáját csak rövid időre s2Mkította félbe a második világháború •itörése. Sokezer honfitársával együtt ő is Magyarországra érkezett, de hozta lagával egy bőröndben jegyzeteit. Irta nálunk tovább kárpáti eposzát, és a

551