Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Szendrei Lőrinc: Üzenet (novella)
mozdulatlan görcsöt, melyből nincs kioldódás. Ennél meg lakat alatt lenni is jobb — kapkodta tekintetét az órák mutatóján, mintha egy ki-becsukódó cellaajtót akarna kitámasztani, de az hol a szabadság biztató terét tárná fel előtte, hol a rabság feltörhetetlen zárját kattintaná rá. Jól vagyok... jól vagyok — motyogta maga elé, bízva benne, hogy ezt a motyogást még a süketek is meghallják, miként érezzük a bezárt ajtók mögött motozók félelmét ... mi, akik szabadon váltjuk meg mozijegyünket az állami filmszínházakban.Aztán teli torokból felkiáltott: Jól vagyok! Jól vagyok!, de semmi nem állt meg, semmi nem dőlt össze, senki néni lépett oda hozzá, csak a hangos- bemondó reccsent egyet, és mint egy operettkeringőt, kidalolta mélabús melódiáját: „A hatodik vágányról tizenöt perc múlva indul a Balt-Orient Expressz.-’ Bűz csapta meg az orrát. Iszonytató, gyomorforgató, édeskés, csípős bűz, amitől végtelenül elszégyellte magát. De hisz nem vagyok már gyermek — rémült meg, és nem bírta megemelni a lábát. Óvatosan nyúlt a nadrágjához, ujjhegyével érintette meg a kék vászont, elidőzött a varrások mentén, majd hátrálva megközelítette a falat, egészen a sarokig somfordált, és egyre jobban üldözte a bűz. Már-már belefúródott a falba, amikor felsóhajtott: a bűz hirtelen elillant. A pályaudvar sarkából nézve minden ember megnőtt, valameny- nyien belefértek a látómezejébe, mint egy végtelen horizontú, hatalmas hal- szem-optikába, s ebben a mezőben kifordultak a fülek, kitágultak az orrlu- kak, megdagadtak a kezek, megnyúltak a lábak, égnek meredtek a hajszálak ... s ebben a túldimenzionált összevisszaságban a pályaudvar valamennyi jelleme, személyisége, akarata, indulata, intelligenciája végtelenül egyszerűen megfej thetővé vált. összegyűrte a levelet. Újat írt: Várom az értesítést- Nagyon siessetek! Hamarosan jelentkezem. Az esküvőt karácsonykor tartjuk. Jól vagyok. „A hatodik vágányról tizennégy perc múlva indul a Balt-Orient Expressz.” Fülelt. Már-már úgy érezte, hogy az ő füle is. lepedőnyire nyúlt, talán már akkora, hogy bekötheti vele a fejét, átvetheti a vállán, megcsomózhatja a derekán, mint egykor nagyanyja tette a féfcete berliner kendővel, amibe beleültette, hátára pódkolta, és végigaraszolta vele a sáros falut az ‘orvosig. Látta, hogy a mozdony nagy erővel fújja ki magából a fölösleges gőzt, de hiába figyelt, hiába igyekezett a legkisebb hangot is elkapni, a gőz nyomán nem visított fel a vékony szelep, a hordárkocsá nem dudált, a hangszóró néma maradt, és az emberek fulladozva, hang nélkül tátongták. Megpróbálta leolvasni a szájakról, hogy mit mondanak. Hirtelen átvillant az agyán, hogy egyszer már került ilyen, pontosan ugyanilyen helyzetbe, ami nagyon sokáig, talán évekig is eltartott. Akkor még távirátkézbesítőként keringett egy városban, a biciklil&rmányra akasztott kistáskájában tragédiákat, drámákat és apró örömöket kézbesített, s egy idő után nem értette, nem hallotta az ajtót nyitó oímzettek szavát, hangját, mígnem rájött, hogy a kuncsaftjai megnémultak . .. talán egy. kórság fertőzte meg őket, de éveken keresztül nem szóltak semmit a táviratokra, nem beszéltek, csak szorongatták a zizegő papírokat, és néma fejbiccentés kíséretében pergették a markába az aprópénzt. Később már a fémpénzek csörgését sem hallotta, s hogy meggyő ződjék az antihalluoinálás valóságáról, egy este megrázta markában a bor raw; lót... rázta . .. rázta a pénzeket, és nem csörgött semmi •.. Dühbe guruk 544
