Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Szendrei Lőrinc: Üzenet (novella)

regette a kezében szorongatott megkezdett levelet.. . Egy újabb hamisság! — ordított a vasutas szeme, s megvillant a jegycsippantó, hogy odavágja, belefúrja, a közepébe marja azt a picinyke lyukat, azt a betapaszthatatlan csip- pantást: érvénytelen! S a gázálarc-tarisznya elnyelte a levelet. Kérem, tisztelettel! — tisztelgett a vasutas a zöld szimátszatyornak.

,,A hatodik vágányról tizenhét perc múlva indul a Balt-Orient Expressz.”

Folytatta a levélírást: a kiskutya megkerült, hosszú bújkáláis után merészkedett haza- Szerencsére nem kapták él a sintérék. Most már semmi akadálya a szüretnek, megértek a birsalmák. Az almafáról születési anyakönyvi kivonatot kémek ... errefelé a préselt változatot jobban (kedvelik. Tegnap sikerült fára másznom, és elláttam egészen hazáig. Éreztem a szülői ház húslevesillatát. Vigyázzatok, mert valaki kukucskálni szokott a kéményen! Kiköltöztem a szállóból, mert poloskairtásba kezdtek, de ezt nem tudják a külföldiek. A külföldiekkel egyébként is nehéz szót érteni, mert ők mindent a maguk szemével látnak. Néha eltévedek a rosszul megírt kilométerkövek mentén, de még soha nem kerültem lényegileg más helyre. Itt nagy a biztonság, ami minden percben érzékelhető ... hála Istennek! Jól vágyóik. Pillanatnyilag az idő ... az idő . ..

Felnézett az állomás hatalmas, kék neonnal kivilágított órájára. Delet mutatott. Felgyűrte a karján a pulóvert, inge mandzsettája alól kikaparta a karóráját: éjfélt mutatott. Ügy gondolta, hogy nem izgatja fel magát az időn, hiszen töbhször tapasztalta már, hogy képtelenség lemérni a perceket, másodperceket ... az órák és évek múlását pedig végképp nem a köztéri és magánkézen lévő szerkentyűk mutatják meg. Ezeréves , emlékét felidézve már el sem tűnődött azon, hogy évszázadokkal ezelőtt, vagy csupán egyetlen másodperce állt utoljára a zöld, szecessziós ház ablaka előtt, hiszen mindebből csak az volt már fontos, hogy a ház zöld és szecessziós, és az ablaka keretezi a magában felejtett emléket. Éjfél van, vagy dél? — végtére egyire megy .. . az a fontos, hogy a mi időnk van, s kihúzta az utolsó félmondatot a levélből.

„A hatodik vágányról tizenhat perc múlva indul a Balt-Orient Expressz.”

Eszébe ötlött még, hogy segítségért kiált, mert bárhogy is elsiklott az idő kiszámíthatatlansága fölött, hirtelen úgy érezte, 'elszalasztja az esélyét, elszalasztja az egyetlen, még felkutatható (lehetőségét, elmennék mellette az órák, a percek, az órákban és a percekben az a néhány beszédes tekintetű ember, akikkel szemvillanásból is szót értene, akik megértik őt, megértik, hogy az a zöld, szecessziós ház nem csak egy emléket, hanem az emlék jövőjét is őrzi az ablakrámában, s hogy ennek a múltba ködlő jövőnek szüksége van az imént írott levélre, de legalábbis a levél legutolsó, megmaradt mondatára: Jól vagyok! Megmerevedett, mint egy ikon. Talán lesz egy ember — bizakodott, és mint ki legelemibb jogait kéri számon, kissé széttárt, szögletes kanmozdulaitok- kal igyekezett bekeríteni az útjába sodródó utazókat. Bőröndök jöttek, gurultak, robogtak felé, a bőröndök megemelkedtek, egymás hátára ültek, hegyként tornyosodtak előtte, falként magasodtak fölé, és a bőröndök ketyegtek, harangoztak, himm-bammoztak, zúgtak, csilingeltek, a bőröndöknek mutatójuk nőtt, másodperceket, perceket ütöttek .. . hatalmas toronyórává csúcsosodtak, és a világ valamennyi időzónája ott ketyegett előtte. A megszámlálhatatlan idő végképp bizonytalanná tette, s életében először totális rabnak érezte magát, hiszen a bizonytalanság szüli a legkötöttebb -rabságot, azt a

543