Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Szendrei Lőrinc: Üzenet (novella)

biztosabb önmagáiban. Percenként harsant fel az állomás hangszórójából a figyelmeztető jel, újabb 'és újabb vándorlásokra, menekülésekre, bujdoklá- sokra, hazatérésekre biztatva a tömeget, a tömeget, ami szűrés nélkül eresztette át magán az érkező és tovaszálló utasításokat, az újnál újabb híreket, felhívásokat, tiltásokat, hasonlóan ahhoz a mozdulathoz, ahogy a vezércikktől a sportrovathoz fordítják a hangszóró lelkületű újságokat'

Vonatfütty, kávéfőző sistergése, hordárkocsi dudája, síró kisgyermek, vihogó kurva hangfoszlányai libegtek át a magasfeszültségek kisülései között, és senki nem hallott semmit, mindenki a saját, mások előtt titkolt gondolataira fülelt, a (Cselekvést irányító ritmusra, azokra a legszemélyesebb jelzésekre, melyek felülmúlják a legtökéletesebb zeneiséget. Könnyen lehet, hogy alvajárók — biztatta és nyugtalanította egyszerre magát —, akik gondolataik tükörképének groteszk mása után loholnak, s eltorzított, belső jelrendszereiknek engedelmeskedve nyújtják, lepénnyé laposítják a megszokott formákat, s beleidomulnak a betonharmónia kalodáiba. Próbát teszek! — döntötte el, s rá- könyökölt a sín végénél tömbösödő mozdonyütköző talapzatára.

„A hatodik vágányról tizennyolc perc múlva indul a Bált-Orient Expressz.”

Kívánom, hogy levelem a legjobb egészségben találjon ... — kezdett ismét hozzá. A gázálarc-tarisznya röhögött. Fuldokló, levegőért kapkodó röhögés hullámzott fölfelé. Mi történhet még velem? — nézett fél a betűi közül, és egy fekete, nagy karimájú kalapot lóbáló lengyelt pillantott meg a mozdonyütköző mellett, .aki egy woda kwiatowa chypre w rozplyaczu címkéjű parfőmöt húzott 'elő a ködlámpákkal teletömött sporttáskájából. Hosszan néztek egymás szemébe. Végre egy beszédes tekintet! — állapította meg, és olvasni kezdett: Bocsánatot kérek, nem szokásom, igazán nem igénylem, de most ellenállhatatlan ingert éreztem, hogy röhögjek. •. tudja, az emberiség történetében a XX. századot a csúcsok csúcsának szokták -nevezni, amelyben elértük teljesítőképességünk maximumát.. . építésben ... rombolásban ... s való igaz, ez a mai, XX. századi ember megátalkodottan azzal szórakozik, hogy hol mennybe megy, hol pokolra küldi saját írmagját is. Mit tehetünk mi ebben a stron-dumos revűben? Utazunk, kérem-. Utazunk, és beillatosítjuk a becsület maradék szántóföldjét.. . parancsol egy parfőmöt... ? merthogy, higyje el, kérem, egy kis hódító, andalító, csiklandozó illat többet tesz minden ködlámpánál... — s válaszra sem várva felmarkolta a ködlámpákkal teli sporttáskáját, célba vette az állomás kijáratát... a lépcsőről még vissza- intett fekete, nagy karimájú kalapjával: Ady Endre üdvözli Varsóból..., s felszívódott a város ködében.

Rombolási vágy kapta el. Most, itt, azonnal bele keil rúgni a mozdonyütköző talpazatába, bele a körötte csattogó lépésekbe, a fülcimpa mögött kitekintő, kurvákat esallizó búcsúcsókoktaa, a francba kívánó baráti hátbaverege- tésekbe .. . bele kell rúgni az üres levegőbe...!, s visszahajolt a papír fölé. Nem tudott szabadulni la város ködében eltűnő kalaptól. ,,,Egy európai kisváros főterén vagyunk”* — motyogott maga elé egy magában felejtett emléket. .. egy ezeréves emléket, amit egy zöld, szeoessziós ház ablaka keretez be.

Meglökték. Kérem, tisztelettel! — mordult rá a vasutas, leplezni sem akarva, hogy a lelke mélyén soha, senkit nem tudott tisztelni... ami lehet foglalkozási ártalom is, hiszen naponta többezer hamis jegyről, hamis bárcá- ról, hamis útlevélről, hamis utasról volt kénytelen tudomásul venni, hogy valódi. A lökés lendületétől szembekerült a vasutassal, aki gyanakodva rné542