Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? (esszé)

helyreigazítani, vagy mert el akarják azokat kerülni, egyszóval banalitásokba tévednek, s ilyen majd egész mostani irodalmunk.”

Ez az a jellemző jegy egyébként, mely a legélesebben megkülönbözteti egymástól az orosz és a többi kelet-európai irodalmat. Igaz, az orosz művészet számára is a történelem az autentikus színtér, ezen belül azonban nagyon is mást jelentett a történelem az itt élő kis népek számára (szabadságküzdelmet, létharcot) és mást az orosz számára (nemzeti minőségének, helyének a megtalálását a világban, ami épp a többi kelet-európai nép rovására történt). Emiatt az orosz kultúrában a maga -meztelenségében polarizálódhatott egyén és közösség ellentéte. Az 1812-es honvédő háború megnyerése után az illúziók gyorsan szertefoszlottak, hamar kiderült, hogy a győzelmet a Szentszövetség követi, hogy nem jár együtt a szabadságjogok megteremtésével, hogy a osi- novnyikállam, mely kisajátította a nemzet fogalmát, megfojtja, agyonnyomja polgárait, az egyént, s hogy teljes mértékben igaz az a helyzetjelentés, amit az européer-rousseauiista Scserbakov herceg adott, azt írván, hogy honfitársai élete „nincs nagyobb biztonságban, mint a vadul hullámzó tenger közepén kormány nélkül hányódó csónak. Nincs sem irány, amit követhetné, sem kikötő, ahol menekvést találna.” (Az orosz viszonyok iróniája, hogy • a katonai falvaknak azt a rendszerét, amit a felvilágosult Scserbakov Sz. úr, svéd nemes utazása Of irtába [1786] című művében, az első orosz utópista regényben mintegy elrettentésül felvázolt, pár évtizeddel később a hírhedt zsarnok-miniszter, Arakcsejev e könyvből ültette át a gyakorlatba, meghökkentő példáját adva élet és irodalom szoros kapcsolatának ...)

A nemzeti eszme az önálló orosz állam meglétével magától értődőén prob- lémátlanná s ezáltal elhanyagolhatóvá vált, s lehetett minden energiát az egyén szabadságlehetőségeinek a megmérésére fordítani. Ez teszi világirodalmi rangúvá az orosz irodalmat, elsősorban a két óriás, Dosztojevszkij és Tolsztoj munkásságában. A nemzeti üggyel egyet jelentő történelem az oroszok számára nem létezett- A Háború és béke-ben nyoma sincs annak a görcsös hazafiságnak, mint a kelet-európai ún. történelmi regényekben. A regényben csak két „megállított pillanat” van: Andrej herceg halál előtti megvilágosodása, s a végén Pierre és a pelenkával foglalkozó Natasa boldog lubickolása a mindennapok fürdőkádjában, ami valóban egy általános kelet-európai magatartásmintát előlegez — a Svejkét. (Nehogy azt higgyük, erőltetett a párhuzam! Nemcsak Dosztojevszkij Raszkolnyikovjának van Napoleon- komplexusa, a Svejk is így kezdődik: „Nagy idők nagy embereket kívánnak. Vannak szerény, fel nem ismert hősök, akiket nem dicsőít a történelem, mint Napóleont.”) A halál jegyében létrejövő teljesség, ihletve a történelem alatti élet pillanatainak legfeljebb annyi közük van a történelemhez, hogy teljes tagadását jelentik.

*

Függőnek és függetlennek egyaránt nézhető nemzeti lét, tisztességesen soha végig nem csinált polgári átalakulás, önmagát gúzsba kötő személyiség, s mindez nyakonöntve valami rózsaszín lakkal — íme, a lehangoló leltár. Amely persze jóval sötéte'bb, mint a valóságos kép, hiszen ahol a „nagy vonalakra” figyelő történész hiányról, félresikeredéttségről beszél, ott a valóságban embermilliók éltek, akik — emberi természetünknél fogva — kénytelenek voltak

536