Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? (esszé)
hogy úgy, ahogy Csokonai Vitéz Mihály 1804-ben írja: „Nem kell nekem politikai szabadság, nincs is szükségem reá ... Nem kívánok egyebet, csak hogy testemet ne bántsák, ne akadályoztassanak annak szükségeinek megelégítésé- ben- Lelkem felül és kívül van spherájokon, az egyedül az enyém.” Egyén és társadalom, emberi és nemzeti szabadság ilyen szembenállása, az építve romboló személyiségformálódás általános volt. Azt is világosan keli látnunk, hogy személyiség és nemzet kettősében a domináns mindig a nemzeti eszme maradt, ez volt az, mely maga alá gyűrte az egyéniséget. Maguk az írók is féltek attól, hogy esetleg nem tesznek eleget a nemzeti ügy szolgálatának. Karel Hynek Mácha például a Május-hoz, mely az individuum világidegensógét, elvágyódását festi, és semmi nemzeti nincs benne, „nemzeti szellemű” dedikációt írt, mely szinte önmaga paródiájaként hangzik, hiszen az égvilágon semmi köze az utána következő Május-hoz: A szerencsétlen, ki szükségben jajong, Forduljon csak a Csehhez, az majd gyors segítséget nyújt neki. A „szolgálat” elhanyagolása miatti félelem indokolt volt, hiszen azokat a romantikus költőket, akik első ízben próbáltak — igen ingatag — egyensúlyt teremteni egyén és közösség között, majd mindenütt súlyos támadások érték: a szerb Radiceviónek a szláv orientáció nevében megtiltják a személyes lírát, Breserent nemzetárulónak bélyegzik, s még Petőfire is úgy emlékszik vissza Arany: ,,Ő nem közénk való!” (Emlények) Josef Kajetan Tyl 1840-ben novellát jelentetett meg Rozervanec címen, melynek Mádba a hőse (a cseh szót lehetetlen pontosan visszaadni, a világgal meghasonlott embert, tehát a romantikus költőt jelenti). Ebben írja: „Ha nem cseh lenne! Angol, francia, német költő — micsoda különbség van ezek meg azon énekes között, amilyenre nekünk szükségünk van! Én örömmel fordítanám Hynek felé mint fényes, nagy csillag felé tekintetemet, ha a bölcsőtől kezdve az ír sziklák fölött láttam volna őt ragyogni: de így el kell fordítanom tőle szemeimet, ha nem akarok tévelygése, irodalmunk vesztesége miatt búslakodni.” (Egy cseh irodalomtörténész találóan állapítja meg,16 hogy a kelet-európai romantika egyik jellemzője a romantikától való félelem .. .) Az íróra erőszakolt társadalmi szerep bizonyos idő elteltével azután belső cenzúrává változik. (Persze nemcsak írókról van szó: vonatkozik ez minden szellemi emberre. Hogy milyen hatalmas alkotó energiák szabadulnak fel, ha az ilyen ember megszabadul a viszonyok nyűgétől, azt a Nyugatra került, s ott kiemelkedő tudóssá, művésszé vált kelet-európaiak tömege bizonyítja.) Narcyza ZmiChowska 1875-ből származó szavai is ezt tanúsítják: „Általában bizonyos tekintetben a cenzúránál is súlyosabb járom alatt nyögünk, s ez pedig helyzetünk bizonyos szükségszerűsége, a közvéleménynek az a határozott követelése, hogy kizárólag magas erkölcsi törekvésű verseket, románcokat, sőt komédiákat és operákat írjunk. Senki, bármennyire akarna is, sőt, már csak könyvkiadói érdekből sem közölhetne eredetiben semmi ,nem erkölcsöst’ (fordításban szabad, az más dolog)- Innen származik minden rabság, minden korlátozás, az emberi személyiséget körülfalazó minden zsákutca, minden torzulás. Mivel mindenkinek egy és ugyanazon szólamban kell megszólalni, azok, akiknek ez kedvében nincs, hamisan énekelnek, viszont akiknek van, nem fejleszthetik ki szavukat szabadon, vagy mert a hamis hangokat akarják 535
