Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? (esszé)
III. A nemzeti és a társadalmi fejlődés gátoltsága, elmaradottsága természetesen nyomot hagyott a kelet-európai személyiség formálódásán is. A szabad, polgári egyéni kialakításában — mely a felvilágosodás tanításának a lényege volt — a természetesség fogalma játszotta a fő szerepet. A természetesség kritériuma a felvilágosodás eszmekörén belül bizonyos változáson ment át. Az enciklopédisták számára annak megítélésében, bogy mi a természetes, az Értélem, a Ráció mondta ki a döntő szót, hiszen a természet törvényei egyúttal az értelem törvényei is, s ez fordítva is igaz: ami ésszerű, az természetes. Később Rousseau, a szentimentalisták számára az érzelem vált ilyen mércévé, .míg a romantikusak a teljes szabad személyiséget, majd innen az elvont szabadságot tették meg eszményüknek. A felvilágosodásnak ez az alapkoncepciója azonban nem csupán az egyénre vonatkozott, nem pusztán individualisztikus vollt, hanem — a világtörténelem fejlődési sémájával összekapcsolva és egész kultúra-ttanmá kikerekítve — volt némi közösségellenes éle is. E séma szerint a természetes emberi lényeget, azt, ami közös minden emberben, s amii az egykori aranykor, a paradicsomi idők, az ősközösség sajátja volt, a kultúra, a társadalom elidegenítő hatása elhomályosította, kilúgozta. Ellentétbe került egymással az ember jelenlegi léte és múltbeli természetessége, „az emberek embere” és „a természet embere” — ahogy Rousseau mondja. A folyamat végpontja a jövőben van. E szerint az utópia szerint majd ott valósulnak meg újra az egykori lehetőségek, ott oldódnak fel a jelen ellentmondásai: az ember újra magára talál, úgy is, mint egyén, és úgy is, mint a közösség tagja, újra harmóniába kerül önmagával és a társadalommal. Az „ősi, patriarchális aranykor — romlott jelen — szabad jövő” hármasság Nyugat-Európában egyértelműen haladó, társadalomkritikai szerepet töltött be. Kelet-Európábán azonban bonyolultabb volt a helyzet. Itt hiába fogadták volna el önmagában igaznak Rousseau tételét: „az állam növekedésével egyidőben csökken a szabadság” — láttuk, az itteni népek fő törekvése a saját állam elnyerése volt. Még a Kelet-Európához közelebb álló német viszonyok között is Friedrich Schiller ia jövő 'esztétikai államáról ábrándozik, „mert csak az esztétikai állam tudja a társadalmat valóban létrehozni, mert az egész akaratát az egyén természete által érvényesíti.”13 Kelet-Euró.pában nem tűzhettek ki ilyen magasztos célt. Az esztétikai állam helyett beérték volna egyszerűen egy nemzeti állammal. Amikor a genfi bölcs kijelenti: „iaz lemberi intézményekben minden bolondság és ellenítmondás”, ő már meglévő intézményeket bírál, míg Kelet-Európábán kemény harcokat kellett vívni ekkortájt az első nemzeti intézményekért: az első újságért, az első középiskoláért, :az első egyetemért, az első tudóstársaságokért, az első színházért, az első minisztériumért stb. Egyén és közösség ellentéte végső soron természet és történelem romantikus szembeállításában csúcsosodott ki: az emberek természetes, eredendő egyenlőségét elnyomás, egyenlőtlenség váltotta fel, amit kizárólag a történelmi hagyomány szentesített, s ez utóbbinak volt megtestesítője a nemzet. Nem csoda hát, ha a felvilágosodás nagy gondolata: az ember, a személyiség természetes szabadsága Kelet-Európábán többnyire akkor talált táptalajra, mikor a pillanatnyi politikai helyzet miatt a nemzeti függetlenségi törekvések lehetetlenné váltak, s a reakció megerősödött. Az egyéni szabadságra akkor volt idő, mikor a nemzeti szabadság épp lehetetlennek látszott. Vala534
