Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Kibédi Varga Áron: Gondolatok a posztmodern kultúráról
Ugyanakkor az ember képtelen elfogadni egy meghatványozott herakleitoszi életformát. Az információtömeget hasznosítani akarja: dönt és választ. Nem hisz, de keresi azt, ami meghitt; ki akar építeni .maga köré valamit, ami megfogható: többek között történeteket. Hiába kérdőjelezzük meg az egyént és a természetet, a mesélés és a mesélés hallgatásának a kedvét nem lehet az emberből kiölni. A strukturalizmus az idő menetét kiiktatta a gondolkodásból: az egyik szinkron keresztmetszetbőd ugrásszerűen jutottunk el a következőig. A történelemtudomány gyanússá vált, éppen azért, mert nem tudott lemondani teljesen a mesélésről, és egyes fizikusok az idő irányának önkényességéről beszéltek: megfordíthatósága elméletileg csupán néhány feltételtől függ. Az 1980-as fizikai Nobel-díjat viszont két olyan tudós kapta meg, akik, úgy tűnik, véglegesen bebizonyították a fenti elmélet tarthatatlanságát: az idő egyirányú és megfordíthatatlan. Némi retorikával azt is mondhatnók, hogy ez a két fizikus adta meg a kegyelemdöfést a strukturalista ideológiának. Mindmáig csodálkozom, hogy ezt az 1980-as Nobel-díjat miért nem követte széleskörű filozófiai ... és irodalmi vita. A történetekhez visszatérni óhajtó író és olvasó előtt beláthatatlan mélységek nyílnak meg: új ihlet, új bizalom a világ és az élet elmesélhetőségében. Történeteinket nem boríthatja fel többé a feldarabolható- nak és visszafordíthatónak tűnő idő. Ha ennek ellenére az iróniát jelölném meg — változás mellett — mint a posztmodern kultúra másik jellegzetes vonását, akkor ezt azért teszem, mert a strukturalizmus után még csak óvatosan és puhatolózva nyúlunk vissza a nagy történetekhez. A mai ember bizalmatlan a régi történetekkel szemben, melyek gyakran kétes ideológiákat szolgáltak. Amíg nem fedeztük még fel egy új világ elbeszélő formáit, csak ironikusan közelíthetünk a múlt formái felé, csak ironikusan használhatjuk a régi történeteket. Még így is állandóan fenyeget a giccs és a konzervativizmus. A „nouveau roman” fénykora lejárt, az írók megint kezdenek kerek történeteket mesélni. Én posztmodern regényírónak tekintem Garcia Marquezt, Michel Tour- niert, Marguerite Yourcenart, és a magyar írók közül Gion Nándort, Spiró Györgyöt és Krasznahorkai Lászlót. A legfontosabb kérdés természetesen, mint mindig, most is megoldásra vár. Ha az emberek milliói szabadon válogatnak a rájuk zúduló információmennyiségben, marad-e még valami közös, ami az így kialakuló milliónyi individuális minikultúrát összeköti? A posztmodern kultúra anarchiába torkollik és robotutópiák prédája lesz? A veszély fennáll; de ha az információmennyiség valóban akkora, hogy a tömegek manipulálásáról már szó sem lehet, akkor az egyre növekvő pluralizmust kihívásnak kell tekintenünk. Egy olyan kihívásnak, mely arra kényszerít, hogy a pluralizmus, a pluralisztikus kultúra fogalmát végre komolyan vegyük. A posztmodernizmus szemszögéből nézve az egység utópisztikus fogalom, és az utópiák a diktatúrák melegágyai. Végső fokon tehát az etika kényszerít arra, hogy elfogadjuk ezt a pluralizmust — kérdés azonban, hogy milyen lesz maga a posztmodern pluralisztikus etika: hogyan egyezzen meg az emberiség abban, hogy mi a jó és mi a rossz, ha nincsenek és nem is lehetnek közös elvei? „Comment juger saons critéres?” teszi fel a kérdést Lyotard. Pillanatnyilag mintha még csak az írók sejtenék a választ. Vissza kell adni az embereknek a történeteket. Ez a legelső feladat. bibliográfia Jonathan Culler: On Deconstruction (London, 1983) Bernard d’Espagnat: A la recherche du reel (Paris, 1979) Gerald Graff: Literature Against Itself (Chicago, 1979) A. Kibédi Varga, szerk.: Littérature et post- modernité (Groningen, 1986) Jean-Francois Lyotard: La condition post- moderne (Paris, 1979) Jean-Francois Lyotard et Jean-Loup Thé- baud: Au juste (Paris, 1979) Oliver E. Overseth: Experiments in Time Reversal, in: Scientific American, 1969 október. Wilhelm Schapp: In Geschichten verstrickt (Wiesbaden, 1976, 2. kiad.) 46
