Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával. Válaszlevél Csengey Dénesnek

megoldási kísérleteit. Hogy frivol legyek, laimit annyian nem szeretnek e hazában (quod erat demonstrandum): az ember, mondhatjuk, gondterhelt majom. De van-e játékosabb állat a majomnál? A gondterheltség állandó hamis omnipotenciát sugall: „gondban vagyok, mert én/mi megoldhatnám/-nánk ezt 'és ezt, de még nem sikerült” — nos, ,nem minden probléma, a problémák jó része nem arra való, hogy megoldjuk, meg tudjuk oldani, hanem arra, hogy szembesítsük vele a valóságot, a praxist — hogy felvessük egyáltalán. Mintha a művészet játékossága erre is tanítana. Játék nélkül nincs tragédia, ami maga is — színház. A játék is lehet a legkomolyabb praxis (önismeret, szabadság és okosság), ezért meg kéne kérdőjelezni azt a magyar hagyományt, 'amely szerint a játék valahogy nem fér össze az erényességgel a méltósággal és a felelős komolysággal, vagy legalábbis gyaníthatóan nem. Nem mellékes témakör ez, töhbék között emiatt sem tudom elfogadni az „esztétikai lét” és a kétségbeesés összekapcsolását.

A „két frontvonalról” meg a „gyökerességről”. Az idézőjelek közötti szavaid levélváltásunk kényesebb szakaszát vezetik be. Ismétlem: mást és terjedelmileg többet is mondandó vagyok az alábbilakban, mint leveled velem kapcsolatos tárgyi része. Beszámolnék Neked mindarról, amit az idézőjelbe tett szavak visszaidéztek bennem, tapasztalatokat, beszélgetéseket, meditációkat. E szavak bennem lévő teljes kontextusának a visszaadását kísérlem meg. Éppen leveledet tisztelem viszont ezzel, úgy érzem, annak veszélyét is vállalva, hogy olyasmiről is szó lesz, amiről Te nem beszélsz. De — mint korábban említettem — írásod kontextuális utalásai, nem teljes kibeszéltsége talán indokolttá teszi ezt az eljárást. Ilyen, és csak ilyen értelemben nemcsak Hozzád írom az alábbiakat, bár éppen leveled döbbentett rá, hogy egyszer, legalább egyszer elmondom fenti szavakkal kapcsolatos álláspontomat, mondjuk önvallomásszerűen, de önmutogatás nélkül. Nem hiszem, hogy magánérdekű dolgokról ejtek majd szóit, noha megmaradok az „én” használatánál. Ha tetszik, tudatosan „csínbe” megyek, mert vannak elodázhatatlan, magasabb szempontok is az „önleleplezés” elkerülésénél. Esetleg a kudarc is tanulságos lehet.

A „gyökeresség” eufemizmus, Dénes. A magyarságról, a magyarságtudatról, beszélsz, nem másról. Az idetartozás vállalásáról, vagy nem vállalásáról. Akkor is, amikor a „két frontvonalról” írsz. Megpróbálom elmondani Neked, mit gondolok e szavak kapcsán.

Amit két frontnak nevezel, az a népi-urbánus ellentét. Leveledből tudtam meg, hogy ezek szerint ma én lennék az urbánusok egyik zászlóvivője. Nem hiszem. Soha nem éreztem magamat .„reprezentánsnak” semmiben, nincsenek ilyen igényeim, továbbá szövegeim alapján nem látom bizonyítottnak e minősítést. Nem vagyok ur- bánusabb sok másnál, és főleg nem vagyok lanti-népi. Én a „kölcsönös alábecsülés- ben” soha nem vettem részt, függetlenül attól, hogy engem ki hogy becsült meg, vagy sem. Bántódásaimnak nem faragtam ideológiát. Számomra ezek a frontok nem léteznek. Ettől persze még létezhetnek, mint ahogy léteznek is, .valamennyire, valahogyan, csak az a kérdés, hogyan és mennyire. Jó a leírásod a megosztottságról, de lásd be, ebbe „mi” is belementünk. A megosztottság virtuális és manipulált, és nint ilyen, minden ízében — valóságos (nem vagyok vak és süket). Amikor azt írom, számomra nem léteznek, akkor ezt gondolom: nem ismerem el igaz voltukat, akkor sem, ha valóban léteznek. Olyan valóság ez, amely nem végzetszerű és és nem „objektív”, hanem olyan, .aminek utána kell járni, hihetetlen nagy erőfeszítéssel, kíméletlen önismerettel és .irgalmatlan okossággal, meg végigelemzéssel, aminél enyhébb javaslatom egyszerűen nincs és nem lehet.

A frontók nem köztünk húzódnak, ez csalárd látszat. (Ezért ia továbbiakban csak .a .megszokás kedvéért használom a „népi” és „urbánus” megjelölést.) Két beszédmód különbsége nem lehet örökös harc és háborúság oka, ürügye. Ez .agyrém. Márpedig a beszédmódok különbségéről van szó, nem .a legvégső dolgok megítélésének ellentétességéről. E beszédmód-különbség természetesen kölcsönös kritika tárgya .lehet, mint .ahogy az alábbiakban, anélkül, hogy magam urbánus lennék, kritikáját próbálom adni ,a népiek beszédmódjának. Ez azonban nem az ellenfelek bírálata, hanem a partnereké. Kultúránkban hosszú ideje a nemzeti gondolkodás jelenléte pótolhatatlanul fontos .és nem vitatható. Nem arról kívánok írni, hogy mi497