Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával. Válaszlevél Csengey Dénesnek

ként vagyok magyar, mert ezt nem tartam szükségesnek bizonygatni senki előtt, de arról igen, hogy miféle definícióit, felfogását nem tudom elfogadni a magyarságnak; a fantom-definíciókat és fantom-ideológiákat. Ami a „helyemet és szellememet” illeti, sem urbánus, sem népi nem vagyak függetlenül attól, mi a beszédmódom, de ennek a népnek a része vagyok, és erre a vitára nem bocsátható axiómának az elfogadására igényt tartok. (Hogy ki micsoda, az nem személyes deklarációkon múlik. Innen vitatkoznék a „gyökeressé®” szóhasználatával.

Először is: az ízlésítéleteink (ki szereti jobban Pilinszkyt, ki idézi többször Németh Lászlót stb.) különbsége nem dönt a gyökeresség felől. ízlés és tájékozódás nem kritériuma az identitásnak. (Ilyen értelemben az egész „posztmodern előretörés” problémáját zárójelbe tenném, mert amikor nem volt még .posztmodern, iákkor ugyanezt „nyugatiasságnak”, „kozmopolitizmusnak” stb. nevezték, továbbá azért, mert én személyesen mindenféléről írok, csak azt nem hiszem, hogy emez „előretörés” valamiféle szertartásmestere volnék; semmivel sem kevesebbet írok ún. realista művekről, mint nem-realistákról, márcsak azért is, mert a felosztást — a Te felosztásodat — nem tudom elfogadni, végül azért e zárójel, mert olyannyira nem vagyok posztmodern, hogy meg nem mondhatnám szabatosan, ki mit ért ezen; én például semmi különöset, hacsak azt a művészetet nem, ami en bloc ’68 után jött létre, de hát ez meg nem definíció. Kérlek, ments fel a továbbiakban a poszt- modern-ügyek alól, mert nem ügyeim; leveledben pedig nem más, mint egy a tu- lajdonításak és a jóindulatú fantomképzés és előítélet-alkotások sorában.) Tehát: miért kellene egyetértenünk „minden” kérdésben, beleértve az ízlés és hajlam irányait, hogy megértsük egymást? A magyarság (beleértve az én magyarságomat): szellemi-érzelmi egység, további bizonyításra nem szoruló hovatartozás, ami egyetlen negatívumot tartalmaz: nem máshová, idetartozom, annak összes konzekvenciájával. Ahhoz végletesen nincs közöm, aki az idetartozásban rejlő megosztottság tragédiájával nem néz szembe! Ami viszont azt jelenti, hogy a magyar történelem nagy bűnöseit, nemzetvesztőket, árulókat stb. stb. is a magyarság(om) teljes hagyományában veszem tudomásul: nem idegenek, — sajnos —nem fogadom el az „egészet”, sok mindenhez semmi közöm, ami ellen harcolnék a magam módján, de az is idevalósi, ami/aki ellenem harcolna, kiközösítene stb. Az egy nemzethez tartozás végső evidenciája nem tagolatlan azonosulás, az -él nem fogadás viszont nem hátat fordítás. A másik Magyarországhoz tartozom, a szellemihez. Ezen belül van minden vitám és ellenkezésem. Lássuk őket.

Ismétlem: a magyarság nekem hasonlíthatatlan szellemi egység, az emberi méltóság közege, nem pedig befeléfordulásban megtalált identitás; mert a befelé forduló identitás egyáltalán nem azonos az önismereti folyamattal, a nemzeti okossággal, azzal, amiről egyébként „mindig elkésünk”. Igen, idézet ez, hiszen Ady, mindannyiunk Adyja tudott legtöbbet rólunk — saját magába nézve, saját magában —, ő „legjobb kísértetünk”, legnagyobb „nemzetgyalázónk” (jól értsd!), nemzeti késedelmünk ostorozójia profán szentje.

A befeléfordulás: egészségtelen monolit gondolkodás (tudhatnánk már, mit jelent a praxisban bármiféle monolit gondolkodás), ami talán, megkockáztatom, „Görgey—áruló” tünetével kezdődött. A politikai-társadalmi katasztrófák ugyanis a belső ellenség, a belső árulás kibeszélt, vagy elfojtott, de elsuttogott és személyeskedő hisztériáját erősítették föl. A nemzet kiműveltjei nem mindig munkálkodtak e hisztéria ellen, vagy nem kellő erővel és tisztánlátással.

A magyarság mint tagolatlan kis család, tehát mint egyetlen, monolit közösség istenségként való felfogása (kimondatlanul és kimondva) a nemzetfogalom szekularizált vallásként való értelmezését jelenti. Ezt, így nem tudom elfogadni; a nemzet mint Isten, ez a romantika találmánya, elsősorban Kelet-Közép-Európában. Okait, struktúrájának alakulását ismerjük. Lehet, hogy sokaiknak a ,magyarság’ szó, az összeomlott szakralitást helyettesítvén: végső instancia, nekem nem egészen az. (Így, ennyire vagyok itt „csupán”). Én e végsőnek tekintett instancia to- továbbelemezhetősége mellett vagyok, iami ezt jelenti: magyarnak lenni — önismereti, önkritikus folyamat, a hely és a szellem állandó mozgásban tartása, nyitottság, ami éppen az identitás megőrzésének záloga. A magyarságban vagyok mé498