Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága. Levél Balassa Péternek
a leszakadt fül mindkettőnk tenyerén. A szabadságképzetek eszköztelensége. Ha jól látom, ez az a pont, ahol a szellem nálad elhagyja a világot, hátrahagyja maga mögött, mint idea nélküli erőszakszövevényt, győztes, mert életet érő menekülésben kivágja magát — a történelemből — a szabadságeszme. Hogy ez fordulópont, abban egyetértünk. Még abban is, hogy politikailag tagolt parlament hiányában az erőszaktól elhatárolódó szabadságtörekvés egyetlen támaszpontja a kultúra. (Nem értékelem túl persze egy ilyen elképzelt parlament lehetőségeit. De hát a kultúrában sem azért bízunk, mert mindenhatónak tartjuk, hanem mert nem tehetünk egyebet.) Előbbiben a politikának a társadalom számára való visszafoglalása a tét, utóbbiban a szabadságtörekvések jogosultságának állítása, és e jogosultság világgá avatása. Az esélyek: egyfelől a döntés kiirttetatlan lehetősége, amellyel az egyén megszabhatja, kikötheti társadalmasulásának feltételeit, másfelől a szellem képessége arra, hogy a lehetőségek keretein túlcsorduljon. Gondolom, minket a kultúra, a magatartások parlamentje érdekel elsősorban. És mostanára az is nyilvánvalóvá vált, hogy végül is a kultúra értelmezése, pontosabban a kultúra lehetséges szerepfelfogásai körül van vitánk. Röviden szólva: te arra a belátásra jutottál, hogy a szabadság esztétikai természetű, kizárólag a dologi, társadalmi, történelmi kötődéseitől és becsvágyaitól megszabadított művészet, pontosabban műalkotás viliágszerűségében jöhet létre. Én azonban azt gondolom, a kultúra maga az emberi nem, a nemzet, a személyiség szabadságharca, amely nem magát iákarja elzárkózásában világgá emelni, hanem az a becsvágya, hogy átjárja, szabadságszerűvé tegye a világot, megnevezve és magába fogadva minden rándulásnyi törekvést és ingert, kényszert és szándékot, amely a dolgok rabságából — de nem a dologi világból — kifelé igyekszik. Még akkor is, ha egy-egy ilyen megnevezett szabadság-rándulás nem tagoltabb és nem artikuláltabb, mint a beszédkényszertől elsodort ősember első nyüszítése. És itt akár meg is lehetne állni. Lehetne mondani egymás iránti komoly megbecsüléssel és a magunk álláspontjába gyúrt mélységes esendőség tudatában, lehetne mondani, hogy vigye a fülét mindenki békében, amerre akarja. Az irányok sokfélék, a tartás közös: a kétségbeesés méltósága. De még meg kell neveznem azt a korábban jelzett fenntartást, amellyel magatartásválasztásodat kísérem. Azt a fenntartást, amely felől nem is az „új prózát", sokkal inkább a köré felnövesztett szabadság-pedagógiát gyö- kértelennek tartom, nekem szóló mondanivalóját keveslem. A magyar kultúrának ma nincs kultúraformája. Palitikaformája van. Növekedését, irányait nem belső logika szabja meg, hanem a politikai engedékenység természetrajza. A könyvkiadás, a folyóiratláncolat, film, televízió, rádió, lapok, minden, ami a kultúra teste, politikai építmény, politikai szerkezet, politika-forma és politikai működésmód. Ez a tény a kultúra csonka- sága, és nem tudom gyökeresnek látni azt a gondolkodásit, amely e tényt figyelmen kívül hagyja, azt a szabadságprogramot, amely e tényt érintetlenül hagyja. A gyökeres törekvés ebben a helyzetben a kultúra számára a kultúra visszafoglalásának becsvágya. Erre a becsvágyra ingerelnélek, Péter. Ha ebben az esetben is a leszakadt fül Örkényi metaforájával élek, itt nem tudom azt mondani, vigye, ki merre akarja. Csak ezt: tedd a helyére barátom, és nyomd oda jó erősen! Vissza kell forradnia! Barátsággal köszönt: Keszthely, 1987. február 7. Csengey Dénes 489
