Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága. Levél Balassa Péternek

más tájain használhatatlanok, emlékekkel és becsvágyakkal, reményekkel és szorító kényszerekkel, amelyek máshol egyszeriben megfakulnának és megbénulnának, ideg- és elmebetegség tüneteivé változnának. Tudomásul veszem, hogy a szabadságnak éppen ezekbe a csapdáiba estem, igyekszem elsajátítani és szabadságkényszeremmel átjárni ezeket a körülményeket, melyek ugyanolyan adottságok számomra, mint a nyelv, amelyen megszólalok.

Ez az átjárás, nem más, mint maga az út a szabadság végső kérdéseihez. Helyzetem egy szabadságharc pillanatnyi állása. Ahogy itt ülök és így fogalmazok, az egy világfolyamatokban alakuló nemzet történetének pillanatnyi állása bennem, nem tudom másnak látni.

Nem is akarom. Nekem csak ezen az úton van átjárásom, és a felmerülő akadályok csonkaságaim. Tudom, hogy most szélsőségesen fogalmazok:

Csonkaságom: a szerves nemzeti lét szétzüUése, a személyes szabadsággörcsök elemi egyneműsége és egymásra utaltsága, mint elsüllyedt evidencia. Gsonkaságom: a politikai szabadság hiánya. Csonkaságom: az önpusztítás nemzeti szenvedélye. Csonkaságom: a napról napra változó értelmezések özönében hebegő-hábogó történelem. Csonkaságom: egy szétvert szerves, közösségi kultúra megörökölt roncsai. Csonkaságom: a kortárs magyar kultúra teljesül ellensége politikai-formára nyomorodása. Csonkaságom: a létükben f enyegetett nemzeti kisebbségek iránt érzett elemi felelősség és szolidaritás elné- mítottsága bennem, a rám kónyszerítetf hallgatás, amely magyarságomban és emberségemben meggyaláz. Csonkaságom: a huszadik században megnyomo- rítottan vergődő cigányság sorsa iránt érzett szolidaritás, amelyet elnémít a kisebbségek iránti szolidaritás elnémítottsága. Csonkaságom: az eszköztelen- ség, amely szabadságcsapdáimban tehetetlenné bénít. Csonkaságom: az a hatalomra jutott kétség, amely hitetlenné tesz a kényszeredett reménységben, hogy az emberi szabadságtörekvéseknek történelmi és társadalmi útjai vannak, hogy ezek a törekvések egyáltalán megfogalmazhatók a politika nyelvén és mozgástereiben.

Ezek számomra a természetes önfeledtség első pillantásra szembetűnő akadályai. És mivel itt én is teszek egy kikötést, nevezetesen azt, hogy ezeket az akadályokat nem kívánom a társadalmi létet evakuáló szellemi hadmozdulatokkal kiküszöbölni, óhatatlanul eljutok a mondatig: e csonkaságok- kal megverve nem tudom, mik a szabadság végső kérdései, és a szabadság egyetlen engem érdeklő létmódja a szabadságharc.

Szinte látom a mosolyt, mely megjelenik arcodon, mire idáig jutsz az olvasásban. Ez aztán a furcsa alak! Csonbaságainak kivallatását ígéri, de lám, két-három rövid bekezdésnyi nekifutás után máris, a kapás-kaszás, tűzcsó- vás közhelyeknél tart.

De tévedsz. Ez a mondat a szabadságról nincs csőre töltve. Nem is lehet. A világ fölött hirodalmi konstellációk feszülnék, és a fegyverzet a birodalmaké. Mennyiségére nézve többszörösen elegendő a föld megsemmisítéséhez is, amint azt minden kisiskolás tudja. Ha pedig ez így van, a birodalmiak ellen csak önpusztító harc vagy birodalomalapító puccs folytatható eredményesen, a puszta képjelet számára is. És innen osiak egy lépés a felismerés: a szabadságtörekvések, amennyiben valóban azok, örökre elveszítették a fegyvert, az erőszakot, mint megvalósulásuk lehetséges eszközét. Ha tehát önmagukra, mint dologi erőre, dologi kényszerre hivatkoznak, az vagy tetszelgés, vagy hatalmi törekvések álcája, esetleg mindkettő egyszerre.

Ez a felismerés maga a legelső előállott csomkaság. Mondhatnám talán,

488