Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága. Levél Balassa Péternek
mondatban jelzett két eshetőség közül melyiket tudom fenntartani). Ami nem azt jelenti, hogy gondolkodásodat nem tartom mélynek, megalapozottnak, nem látom benne a szilárd erkölcsi tartást (amit megtagadnak tőled azok, akik lézengő rittert kiáltanak, mert a kelleténél kevesebbet értettek meg az erkölcs mai dilemmáiból). Még csak azt sem jelenti, hogy munkásságodat nem követem becsüléssel és figyelemmel, sőt azt sem, hogy a felőled érkező kihívásoktól és hatásoktól elzárkózom. Megnevezendő fenntartást jelent, nem többet, neon kevesebbet. De tovább megyek. A fenntartást valószínűleg kiterjesztem tarra a szellemi folyamatra is, amelyet úgy emlegetnek, „az új próza áttörése”, „a posztmodern eluralkodása”, „az irodalmi értékek átrendeződése” stb. (E sokszorosító lezárásba semmiképpen nem hallandó bele a „neoavantgarde stílusdiktatúra” kifejezés. Annak a gondolkodásmódnak a képviselete, amely e szószerkezetet hatástalanságában kitermelte, nem dolgom és nem becsvágyam.) A folyamatban játszott vezető szereped nyilván megengedi, hogy gondolkodásmódod faggató bírálata közben a tágasabb mederben zajló irodalmi, szellemi folyamatról is essék pár tűnődő szó. Mindenekelőtt persze vázolnom kell a képet, melyet munkáid „előttem körvonalaznak”. És ha nem tévedek, egyben arra is eljött az alkalom, hogy a megfosztatás, kizökkentség és kiszakítottság változatos érzületei és létmódjai előbújjanak korábbi metaforám lepkebábjából. Azt látom tehát, hogy gondolkodásod forrásvidéke a huszadik század történeti fejleményeinek (nálad: ontológiai végkifejlet) színe előtt elsápadt és ellehetetlenült hegeli fenomenológia közvetlen közelében terül el, gondolati alapélményed az a megfosztatás, a kultúrának és az éthosznak az az előállott csonkasága, távlattaliamsága és céltalansága, amely nem más, mint a fenomenológia csődje. Minthogy pedig az e ponton előállott kérdések feloldásában nem kívántad követni másik meghatározó mesteredét, Lukácsot, aki a szükségessé vált deus ex ma eh inát a történelmi erőszak irányában kereste és találta meg, tájékozódásod a Hegel feje fölött egymással társalgó Kant és Kirkegaard felé fordult. Ebben a mozdulatban a gondolkodás a morállal szövetkezik, hogy a fenomenológia eljátszott történelmi lehetőségét, a lét értelmével való viszonosság lehetőségét legalább a személyiség, a romokból kimentendő fenomén számára és képében fenntartsa. Ez egyben evangéliumi fordulat is: a Krisztus-mítosz bejáratán át lakható hagyományként hódítja meg vagy nyeri el a teljes keresztyén kultúrát, amelyben a személyiség nagy világfolyamat, mert világmíítosz szövetébe szervesülhet, és amely ugyanakkor — ez itt nagyon fontos — nem történeti hagyomány. Nem kell tehát mint saját esendőségeivel, úgy szembenéznie a történelem e századi botrányai nyomán felporzott kérdések mérgezett felhőivel, hanem fenntartható mint támasz és ítéleterő forrása, e botrányok ellenében. A szellem a valóságból elszivárog, felivódik önmagába. Ha helyesen látom viszonyodat e fejleményhez, számodra ez egy győztes visszavonulás. Életet érő önfelszámolás. Kivívott vereség. Ugyanakkor azonban újabb kérdéseket vet fel. Vonatkozik-e még ez a szellem az evakuált valóságra? Visszafoglalhatja-e belőle azt a talpalatnyi helyet, amelyen erkölcsös emberi lét alapítható? Tartalmiazhat-e reménységet is, vagy csak a magunk fölött kimondott végítéletet? — Kérdések, melyek létünket szervezik. De úgy látom, e gondolatmenettel párhuzamosan a kultúra, a műveltség egy másik csonkiaságával is szembe kellett nézned. Azzal a csonkasággal, 485
