Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága. Levél Balassa Péternek

amely (feltevésem szerinti) felfogásod szerint úgy állott elő, hogy a kultúra engedte leválni magáról legmagasabb tétjeit, illetve engedte leválasztani magát a mindenkor itt és most zajló emberi életről (ami mégiscsak a kultúra legmagasabb, ha ugyan nem egyetlen tétje). A csonkulás előbbi változatát a kultúra immanens-történeties vonulatai szenvedték el (feltételezett felfogásod szerint), amennyiben kiküszöbölték „a létezés botrányai” nyomán előállott kérdéseket, az utóbbi csonkolás-változatot pedig az egzisztenoiális-transz- candens(-ironikus) vonulatok, amennyiben feladták vagy elveszítették önmaguk közlésének, tétjeik fenntartásának elemi evidenciáját, vagyis azt a lehetőséget, hogy minden apró ízében átjárják és a maguk képére alakítsák a hétköznapi műveltséget. Nemcsak a társadalmi gyakorlatból, a kultúra gyakorlatából is elszivárogtak.

E tudomásul vett nagy veszteség fájdalma és szkepszise oly elevenen tapintható szinte minden mondatfordulatodban, hogy nem tudok ellenállni a csábításnak, odaképzelem mögé a középkor iránt érzett mély nosztalgiát. Nem a csupasz kézből egészben sütött bárányt za'báló királyok korára gondolok persze, nem is a falvakat felperzselő lovagrendek, a keresztes háborúk és az inkvizíció Európájára (noha azt azért megjegyzem közbevetőleg, hogy Torquemada éppúgy a keresztyénség szívéből fakadt gyermek, mint Szent Ferenc vagy VII. Gergely), hanem arra a középkorra, amely írástudatlan tömegekben is életben tudta tartani magaskultúráját, amelyben nemcsak a kocsmáktól a templomig, de a leghétköznapibb foglalatosságtól a nagy transzcendens távlatokig is könnyű futamodásnyi út vezetett. Sőt, ahol a legapróbb és legközvetlenebb hasznot célzó mozdulat szakrális tett lehetett egyúttal.

E nosztalgiát fontos motívumnak érzem szerepválasztásodban is.

De miféle szerepválasztásról beszélek?

Azt látom, hogy téged nyilvánvalóan filozófiai megfontolások vittek túl a filozófián, a művészetig, az irodalomig. Mégpedig — hangsúlyozva, hogy primitív vázlattal van dolgunk — nagyjából a következő lépésekben:

1. A szellem célja, értelme és egyetlen jogosultsága: a szabadsága. (Teljes mértékben egyetértek.)

2. Ha a szabadság nem az önfeledt élet evidenciája, akkor kivívandó cél, birtokba vétele cselekvő mozzanat. (Ugyanígy gondolom.)

3. A gondolkodás szabadsága a gondolkodó személyiség szabadságától csak akkor választható el, ha feladjuk az erkölcsös lót igényét. Ezért ezzel a lehetőséggel nem kívánunk élni. (Én sem kívánok.)

4. A gondolkodás, a szellem szabadsága tehát úgy vívandó ki, hogy az egyben a gondolkodó, a személyiség szabadságát is magába foglalja, mint érvényesítendő életesélyt. (Tökéletesen osztom.)

5. Ezen a ponton felmerül a szellem számára a társadalom-utópia megalkotásának kényszere. (Nincs ellenvetésem.)

6. Azonban a lét huszadik századi botrányai elkerülhetetlenül következtek éppen a lehetséges társadalom-utópiák lehetséges megvalósulásából. A megvalósult utópia vér és rabság, Gulag és krematórium, szögesdrót és emberbőrből készült iámpaemyő, alávetettség és dologi lét. A szabadság szándékának tehát tartózkodnia kell az utópiától, mint önmaga bilincses és véres ellentététől. (Tudom követni a gondolatot, de nem látom törtónelemfeletti érvényűnek a következtetést. Ha a kannibalizmus kultikus szertartását kimoshatta a történelemből az idő, az 'emberevő hajlandóság más ífonmái sem tekinthetőek eredendően uralhatatlannak.)

7. És itt a szabadság szándéka kivezet a gondolkodás birodalmából. (Ezt

486