Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága. Levél Balassa Péternek

dologban, ügyben, apróságban megkapaszkodnak, nem lehet rituálisan megsemmisíteni. Sőt, megsemmisíteni egyáltalán nem lehet, bizonyára nem is szükséges. A magam részéről beérem azzail, hogy megpróbálom némileg a világosságba emelni fantomokat. Ha ez a levél határozott okkal íródik, hát ez az az ok. Ha célzatosan fordulok hozzád (ami nincs kizárva), itt kell kimondani a felhívásit: lássuk együtt, hogyan viselkedik a világos beszédben ez a homályhoz szokott csodalény.

Valahogy olyan a mi generációink számára a műveltség, mint egy harmadik vagy negyedik generációs nagy vagyon. Terebélyesebb és átláthatóbb, mint bármikor a „család” történetében. De eltűnt születésének története, nincs élő legendája ami emberivé és a mienkké tehetné magától értetődően, és ugyanakkor világos kikötéseket tartalmazna felhasználásának, mozgásban tartósának lehetőségeit illetően. Nem alapítvány, csak egy hálom arany. Vagy vas, kinek hogy. Olykor maga a tulajdonjog is kétségessé válik előttünk, és gyengülnek a birtokló ösztönök. Adminisztrátorai vagy tékozló fiai vagyunk é vagyonnak, mert nem jár vele küzdelmek emléke és jelenvalósága, kockázatok, izgalma, vereségek ideggörcse. Legföljebb árnyéka mindennek a tudatban — hiszen ez mind műveltséggé változott maga is.

És ezzel nem a történelemszünet, szélcsend, szélárnyék (ideáját akarom becsempészni (amit bizonyára lemosolyogsz, mint az új irodalom gyerekkorából származó hibás segédfogalmat), nem is Pilinszky felé kacsintok, aki nyelv- használatunkban meghonosította „a létezés botránya” kifejezést, mely azóta a legkülönfélébb történetfelfogások alapmetaforájiaként futott be szerteágazó karriert (és amelyhez téged is mélyebb vonzalom fűz, annak ellenére, hogy egy olyan felfogás kiindulópontját pillanthatjuk meg benne, mely szerint épp a mondott botrány nem-történelem-miinőségűvé lényegítette át az időt, minek megnevezésére tehát akár a történelemszünet kifejezést is alkalmazhatná egy földönjáróbb elme). Nem. Éppen azt akarom mondani e félig gondolt tűnődéssel, hogy úgy vélem, mi magunk is történelem vagyunk, mi vagyunk a magunk történelme, amelynek érintésére megelevenedhet műveltségünk, ez az öröklött vagyon. Vagy a magunk elszalasztott történelme vagyunk, ha nem vállalkozunk arra, hogy önmagunkat történelmi fejleményként is értelmezzük és állítsuk. Éneikül hagyományválasztásunlk és 'hagyománytagadásunk is csak egy logikai eshetőség a végtelen sok közül, vagy éppen ízlés és kedély dolga. Enélkül nemcsak az életünk, hanem a kultúránk, a művészetünk sem tekinthető bekövetkezett fejleménynek, enélkül mindenestől puszta eshetőség vagyunk csak, lezárult korszakok lehetséges állma. És ne vigasztaljon minket az, hogy hasonlóképpen vélekedünk a szellemi élet körülöttünk csontosodó konvencióiról, egész nemzedékek munkásságáról (csak mérvadó kivételeket tartva számon), a kulturális politika művészetirányítói ambícióiról, demokráciaértelmezéséről, egyebekről. Nem egészen véletlen az, hogy tájainkon szinte minden írástudó, minden csoport, minden szellemi alakulat úgy véli, gondolkodásbeli és ízlésetlenfeleit néhány rövid mondattal kifordíthatja a meggyőződés és a becsvágy hadállásaiból, szemléletükből az érvényességet kurta gesztussal megtagadhatja. Nem hiszem, hogy véletlenül társalgunk foghegyről. Arra mutat ez, hogy nem eléggé gyökeres gondolatok lakják a tájat errefelé és ez idő tájt.

Nem ok nélkül kerítek szót mindenre egy hozzád címzett levélben. Azért teszem, mert el kell árulnom, nem tudom gyökeresnek, vagy, ami nem ugyanaz, gyökeresen kifejtettnek tekinteni a felfogást, amelyet nyomtatásban olvasható írásaid előttem körvonalaznak. (Csak válaszod döntheti el, hogy a

484