Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága. Levél Balassa Péternek

irányzat, önmagában nem fűzi össze és nem választja el egy szellemi csillagállás örököseit. Csak egy létmód ez, a tántorodásak egyensúlykereső létmódja, amelyben mindannyian osztozunk.

És mégis. Ez az a pont, ahol minden könnyű kézzel megvont, s aztán szívós állóháborúban fenntartott határvonal indul, minden a mai szellemi életünket keze-lába-levágott béna testté tagoló rossz szembeállítás gyökerezik. A lángokban álló fedél alatt ki mihez kap először, arról azon nyomban megítéltetik. Aki az európai keresztyén kultúrát, netán és főleg az ótestamentum zsidó mítoszait illeti elsőként kezével, de iakár az avantgarde-ot, logikai pozitivizmust, a nyelvfilozófiákat, az egyszerűen és közönségesen hazátlan bitang minálunk, nem magyar, veszélyes nihilista, lézengő ritter, a szellem árulója. Aki pedig nemzeti, kisebbségi gondokkal megrakodva, a nyomorúság absztrakciói helyett egy félig elhülyült, önpusztító nép életének földhözragadtan apokaliptikus rémképeitől megbűvölve lép a mi szellemi parlamentünkbe, az a tizenkilencedik század lényeinek is a faggyúszagú fajtájából való, az csak ugatja Európát, mint kutya a holdat a trágyadomb mellől, kuruc jelmezben ágál egy atomreaktor előtt.

A magyar kultúra történetében példátlan mértékű az a kölcsönös alá- becsülés, lenézés és gőgös megvetés, amely e határvonal két oldalán nem fe- nekedik és nem harsog, de mérgezetten és mérgezően lappang. Csonkoltságot, korlátozottságot és kiszolgáltatottságot még sohasem hordoztak e tájon több önérzettel, több kirekesztő büszkeséggel, mint ma teszi e misztikus frontvonal két oldalának középszere. Itt még az autonómiatörekvések is meg bi csak- lanak: sok hangos demokrata készséggel adna szabad kezet bármely diktátornak arra az időre, míg ellenfelei száját betömi. Veszélyesebb bódultiság, észrevétlenebb vakság országolásáról nemigen tudok.

Ha megmaradok a választott metafora tartományaiban, könnyű mozdulattal léphetek át ezen a szembenálláson. Felhívhatom például benned a páratlan érzékenységű szövegelemző figyelmét az örkóny-egypenoesben felmerülő három magyar helységnévre. A sovány kis őrvezető borzalmasan esendő, de mozdíthatatlan és megszolíthatatlan magátalkodottsága, amellyel csak viszi, viszi valahová a tenyerén éktelenkedő fülét, profán módon megszente- lődik, és ez az illetettség azonmód rávetül az úticélra. Hogy ez melyik a magyar települések közül, nem tudható. Miskolc, Szob és Székesfehérvár egyformán a minden leveretettségen túli gesztus magasságába emelkedik a szemünk láttára. Azzá a hellyé válik mindhárom, ahová visznek egy fület. Azaz zarándokhellyé. Ezen a ponton aztán könnyű volna rámutatni a nyilvánvaló következtetésre: a cselekedetet és az útirányt nem célja szenteli fel, hanem az az egész emberi lényt átjáró és magához formáló elszántság, amellyel meg- választatik és végrehajtatok. A miskolciak vagy a székesfehérváriak gúnyolódását, gyalázkodását, lekicsinylő szavait tehát semmiképpen nem magyarázná, még kevésbé mentené az, ha az őrvezető mondjuk szobi illetőségű volna.

S ezek után már feleslegesnek is tűnhetne emlékeztetni a lenyűgöző zárómondatra: „Mindenki azt csinál a fülével, amit akar”.

De hát nyilvánvaló, nem úszbatom meg ennyivel. A metaforák egyszeri lelemények, alkalmazásuk csak módjával eszközölhető (talán máris túl sokat facsartam ki egyihuzamra a magaméból). A szándékomat alighanem elárultam és világossá tettem, de a művelet maga még hátravan. Olyan ellentéteket, amelyek kibeszéletlenek és alig körvonalazottak, ugyanakkor azonban évtizedeket éltek túl lappangva, s ma is minden napról napra adódó

483