Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága. Levél Balassa Péternek

állagú frontvonal, melynek két oldalán elhelyezkedni látszunk, éppen így vagy úgy vagy amúgy (=eszmeaserére kedvezőtlenül) áll, hol azért, mert egy ingerlékeny helyzetiben, egységre van szükség, hol meg azért, mert félő, hogy az egység miegteremjtésére irányuló tisztázó törekvések válnak gyanússá, s teremtenek ingerültséget, feszültséget — halogatásra mindig volt és mindig van ok. Az idő ugyebár nem alkalmas.

De aztán eljön a nap — látszólag indok olhatatlanul — amikor az ember megpróbálja keresztülvágni magát az indokolható halogatásokon. A helyzet alkalmatlan, mondja. De aztán úgy folytatja, ha azzal hízelgünk magunknak, hogy a szellem parlamentjében foglalunk helyet, meg kell engednünk magunknak, hogy úgy beszéljünk, ahogy helyesnek tartjuk, és az így keletkezett szólamokat kell beszédhelyzetté avatnunk. Nehéz a beszédhelyzet, mondja az ember, nem ok nélkül. De magára adó írástudó nem tehet egyebet, úgy folytatja: vagy beszédhelyzet van, vagy halottak vagyunk, készséges sziluettek egy alakulásainkkal dolgozó árnyékbábszínházban.

Én azt mondom, Péter, legyen ennek ma a napja. Ha hallgatással nem háríthatjuk el a fantommá légiesülés veszélyét, védekezzünk ellene pontos és körültekintő beszéddel. Próbáljunk olyan beszédmódot teremteni, amelynek esélye van rá, hogy az időt alkalmassá kényszerítse.

Miről szóljon a beszéd?

Az első szó kimondása érdekében Örkényhez folyamodom. Ö ezt írja egy helyen: „Kasztornoje alatt mellém sodródik egy ember. És megyünk. Én itt — ő ott. Reggeltől délig. Nézem: csupasz képű, sovány. Egy őrvezető. És látom, lóg a füle. A oimpája csücskén lóg és himbál. Minden lépésre himbál, mint egy bojt. És megy. Mondom, lóg a füled, barátom. Rám néz, odanyúl, letépi, nézi a fülét. És elfakad sírva. És jön tovább ő itt, én ott.. . Viszi a fülét, tartja a tenyerén. Mondom, hová viszed, öregem? Csak sír. Haza akarod vinni? Miskolcra? Szobra? Székesfehérvárra? Szólni akartam, dobd már el, testvér, mit akarsz vele ... De nem lehetett. Végül is az ő füle, nem az enyém. Csak megfagyott. Kemény, mint a kő, mint egy szobor letört füle. De nem lehetett szólni. Mindenki azt csinál a fülével, amit akar.”

Mint már észrevehetted, irodalmi eszközök fondorlatos felhasználásával el akarlak csalogatni kissé az irodalomtól. Beszéljünk csak egyszerűen erről a fülről.

Hogy mi ez a fül? Ebben a levélben a csonkaság, a megfosztottság metaforája. Az elveszett szervesség, az abszurdba hajszolódott természetesség metaforája. A nemzeti minőség és a transzoendencia elvesztésének metaforája, arctalan nép, halott Isten. A történ elemről leszakadt ráció és a ráción túllépett történelem, a világról leszakadt kultúra és a kultúráját magáról letépő emberi világ metaforája. Beszéljünk erről. Talán e veszteségek közérzete és fájdalma az a mennyisége és minősége a birtokba vett létnek, amelyen úgy osztozkodhatunk ketten és mindannyian, mint közös örökségen. De több is ez itt, mint feltételezés; az a határozott benyomásom, hogy a te gondolkodói kiindulópontod is igen közel esik egy többé-kevésbé körülírt nagy vereség történelmi és metafizikai színhelyéhez, te is belefeszülsz a szándékba, hogy megtarts a tenyereden egynémely lefagyott füleket. A gondolkodásra, a szellemre nehezedő eme alig elviselhető súlyok evidenciájához képest pedig előttem csak finom árnyalatnak tűnik az a kérdés, hogy kit milyen irányban, melyik sarka felé ránt el a kézbevett örökség. A megtántorodás nem döntés és nem szándék, hanem fejlemény, az a kétségbeesett menetelés, melynek során újra meg újra utána lépünk a tántorodúsunknak, irány, de nem

482