Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Varga Imre: Álmoskönyv
mutatja ismeretlenné vált társam. Kételkedem, hogy ez iá jó irány. Mondom is. „Tudod-e amott mi iaz a falu? Madaraknak álcázott ógörög boszorkányok röpködnek utcái fölött. Amott is látok kettőt. Elszállnak feketén a szép kőházak és a tiszta rét fölött.” Van itt madár mindenféle: varjú, sirály, feketerigó, sőt postagalamb is. Ezek mind-mind nők voltak azelőtt. Most kietrecbe vannak zárva, mutatványul. Ezért vigyázz, ha megkörnyékeznének a lányok, vagy az asszonyok. Már a házasságtörés gondolatától is madárrá válnak. S hacsak nem postagalambbá, örökre idezárva. Téged pedig száműznek a puszta dombokon át. Mint a többi férfit is régen. Ezért üres itten a falu. XXVI. Egy hatalmas épület árkádjai alatt menekülök. Szemben és oldalról megnyomorítottak vonszolódnak utamba, van, akinek karja helyén egy kis csonk ráng, másoknak tőből levágva a lába, néhányan meg behorpadt mellel, fületlenül, állkapocs nélkül kúsznak, tántorognak, bicegnek előre. Nekem egy tagom se hiányzik, de valaki orvul lefűrészelt csontjaimból, s most lötyög rajtam a bőr. Koponyám kotyog a bő fejhúsban. A dombos udvar földbe vájt gödreiben magányosan emberek, arcuk feléből koponyájuk kivilágít fehéren, slebes csonkjaikat beszórták azúrszin fémporral és földdel. Rejteznek szégyenükben. Futásnak eredek bugyraik között a kopár domboldalon. Egy vályogfallal kerített udvarban üldözőim közrefognak. Nagy, markos legények. Most még erősek, de őket is megcsonkolják majd, mint itt a többit. Az ő húsukat is megdarálják. Dulakodunk, kitépem magam szorító markukból és átlendülök a vályogfalon. Ide már nem jöhetnek utánam. Belülről figyelnek, s a telep láthatatlan őrei is. Hatalmuk eddig is elér. Sugallnak. Földbe ásom magam. Mellettem valaki kéz és láb nélkül, öcsém hangján zsémbei. Nyilván az ő emberük. Kúszok, mászok fölfelé, el, el a nyomorék mellől! Sugallnak. Nekiiramodok, s a kopár domboldal billeg, hullámzik alattam. Remeg. Nehogy vissza billenjek megint közéjük. Előttem gyalulatlan lécekből embermagasságú fal, tenyérnyi széles peremmel. Mihelyt felhúzom testemet, mögötte újabb lécfal csúszik föl, megmászom azt is, s ekkor megint egy, megint. Fölkúszom, megint egy. Sejtem, iszonyút zuhanok majd a magasból. Mászom rettenettel, arcom fölfelé emelve, fekete mennyezet közelít. Már szinte érinti az arcéi. A léc semmivé válik szorításomban, esni kezdek. Piszkos, rendetlen udvaron, cselédházak mellett érek földet. „Itt fogsz lakni”, egy kamraszierű helyiségbe vezet; borostás, nyers hangú férfi. Öt-hat ember bajlódik odabent vascsővekiből forrasztott emeletes ágyakkal. „Itt a vakablak mellett vackolj ki helyet magadnak!” „Én ugyan azt nem.” Kifordulok az ajtón. A férfi — mintha mi sem történt volna. „Gyere, megmutatom a kriptádat.” „A kriptámat? Mert neked is van?” A szérű végéiben szennyeskosámál alig nagyobb fonott ládák. Aljukra terítve tiszta paplan. „Nézd, én éjjelente így fölpolcolom a paplant fejem alá, s elheverek rézsuta- san. De napközben nem jó, mert idevizelnek a kutyák.” XXVII. Vásári sokadalom nyüzsög a völgyben odalent. Céllövöldék, körhinták és mé- zesikalácsárusok. Zenekar játszik a középre ácsolt színpadon; lassan a dombokról lejjebb ereszkedem. Közelebb érek, s már egy pincegádor-szerű bejárat tetejéről látom a színpadot. Máris a terem bejáratában. Lampionok, színes papíréi
