Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - GAZDAG ERZSI BÚCSÚZTATÁSA - Pécsi Gabriella: Gazdag Erzsi (vers)
BÖRÖCZKI MIHÁLY Drága Erzsi Néni! Sohasem szólítottalak így, de Te, aki mindenkit tegeztél, aki mindenkiben a kisgyerek tágra nyílt csodálkozását kerested — most arra bíztatsz onnan messziről, gyerek legyek. Először vagyunk ennyien együtt Veled. Először és most már utolszor is — tisztelőid, ismerőseid, barátaid. Tudtam-e gyermekkoromban, ha verseid címe után elhadartuk: „Gazdag Erzsi verse”, hogy mit jelenthetsz, mit jelentettél személyes közelségeddel, hogy újat adtál a gyerekkor után is — nekünk, akik körülvettünk, akiket körülvettél. Mert itt közöttünk a szó leggyermekibb értelmében — jelen voltál. Barátunk lettél és baráttá álmodtál minden itt élő alkotót. Jelen voltál, amikor alakult, sarjadt valami egyértelműbb a fiatal írókból. Akartad, tetted is és élő garancia voltál arra, hogy megszakítatlan legyen Vas megye irodalmi múltja.'és jelene. Szükségünk volt Rád és szükséged volt ránk. És mintha kortalan lettél volna, örökéletű, közöttünk az egyetlen sebez- hetetlen, kipusztíthatatlan derűlátással nógattál minden hozzád fordulót. Bíztattad és ha kevés volt; segítettél. Segítettél a magad gondját-baját feledve és „Gazdag Erzsisen” és durcásan és zsörtölődve, mint legkedvesebb barátaid; a gyerekek. Tetted a dolgodat, föl se figyelve rossz szóra, rossz haragra, akkor se, hogyha téged ért. Akadt-e hivatal, szabály, paragrafus, vagy bármilyen zárt ajtó, amit Te okos szóval, szép akarással és ellenállhatatlan természetességgel föloldani, megnyitni nem tudtál? Mert megnyíltak az ajtók, a kérlelhetetlen szabályokból csöndes kijelentések születtek, a paragrafusokból szelíd kérdőjelék. Emlékszem hányszor voltál jelen, amikor egy-agy író-olvasó találkozón a kísérletező irodalom ellenkezett az általad megélttel, az elfogadottal. Idegenkedtél, tiltakoztál, de tudtuk, hogy figyelsz. És mi bíztunk Benned és írtunk és kerestük egymást és elvittük gondjainkat osztozni veled. És megint csak segítettél. Gyönyörű otthont kapott az íróosoport a várostól, testvér-helyet az Életünk folyóirat. És Te tele voltál tervvel, kiapadhatatlan ötletekkel és olyan akarással, hogy kétségbeesve figyeltünk — bírod-e még? De Te nem adtad föl, mint ahogy beletörődve soha nem adtál föl semmit. Ha nem láttunk hónapig se, tudtuk, hogy merre jársz, merre vagy — magad gyógyítod, mások orvosát keresed — tudtuk, hogy megérkezel. Egy senkihez sem hasonlítható bolyongásod az utcán, egy üzenet valahonnan, és tudta a szökőkút is az ablakod alatt — Erzsi néni hazajött. A kórházban egyik barátom együtt volt Veled utolsó napjaidban. Ott olvastad föl egyik versedet. Csak ara emlékezett: a szavakból sok volt a fekete. „Feketénél feketébb éjszaka lesz az az éj, mikor rózsafa lombra borulva elsiratnak a gerlék, elhallgat a szökőkút kacagása, s a csendben fölsikolt mélyről az éji madár, s fekete, fekete, fekete köd fátyla a földre szitál.” 465
