Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - GAZDAG ERZSI BÚCSÚZTATÁSA - Tatay Sándor-Szabó László-Böröczki Mihály: Gazdag Erzsi búcsúztatása
osztotta szét. így kellett cselekedjék, hogy szépen,' cselesen, tejnek italával itassa, félelem keltése nélkül oktassa a veszedelemmel teli élet akadályversenyének megnyerésére a legkisebbeket. Az ország valamennyi apró gyermekét kézen vezesse saját szülöttei helyett. Hogy is volt az a történelemben? Rettenetesen zord idők jártak. Világraszóló rombolásokkal teli, véget érni nem akaró nagy tél. A szegény ember tarisznyája a szegen lógott, mert nem volt munkahelye, ahová kenyeret, szalonnát vigyen. Egy kis egér beleköltözött a tarisznyába, de nem akadt abban már morzsája sem a kenyérnek. Egyszer aztán tavasz lett, kisütött a nap. A szegény ember nyakába akasztotta a tarisznyát, elindult és felépítette a lerombolt országot. Akkor végre megint került a szegény ember tarisznyájába kenyér, és ha került bele; jutott morzsa a kisegérnek is. Gazdag Erzsi költői pályája nem volt látványos, nem volt harsány, szép szerény szolgálat volt. Amikor kevéske földi kincs mégis gyűlt a tarisznyájába, nem messze a balatoni otthonomtól, a szepezdi dombok oldalában, mesébe illő helyen mesebeli fészket rakott magának s ápolta kertjét szorgalommal, ápolta régen kötött barátságát a természettel, amellyel megtanult szót váltani. Egyedül élt, de nem magányosan, sőt ő nyújtott vigaszt írótársainak, akik gondterhes időkben gondjaikkal, kétségeikkel felkeresték. Mindannyiunk életében elkövetkezik az az idő, amikor kezünkben a könnyű kerti szerszámoík is súlyossá válnak. A szorgalommal szántó toll is kihull a költő kezéből. Gazdag Erzsi a költészet olyan területén dolgozott, amelyen ritkán csendülnek a kitüntetések, díjiak érmei, még ritkábban, ha távol él a költő a jutalomosztás piacától. Gazdag Erzsit mégis elérte a lelkiismeretes számontartók gondossága. A József Attila-díj, a Munka Érdemrend két fokozata tanúskodik róla. Abban pedig bizonyosak lehetünk, hogy a gyermekolvasók meg-megújuló nemzedékei her- vadatlan tartják emlékét szívükben. Mi akik itt megjelentünk, búcsúzzunk a költőnőtől az egyik legszebb versében idézett égi szózattal: „Hajoljatok meg fák, füvek, hajoljatok le mélyre! Egy ember jóságát viszem tenyerem az égbe.” SZABÓ LÁSZLÓ Megrendült lélekkel állunk megyénk és városunk kiemelkedő költője, kulturálisművészeti közéletünk fáradhatatlan szervezője, Gazdag Erzsi koporsója előtt. Búcsúzni jöttünk tőle, akinek fizikai és szellemi-emberi jelenléte úgy hozzánk tartozott, mint az élethez a levegő, a növényhez a zöld; és akinek e földi léttől való megválását tudomásul vesszük, ha igazán el nem is fogadjuk. Tudomásul vesz- szük, hogy a „véges végtelen” örök parancsa szerint neki is el kellett távoznia; pedig szükségünk volna rá. Végletekig bonyolult világunkban, fokozódó nehézségeink, szaporodó és újraszülető megoldásra váró gondjaink közt szükségünk volna emberségére, áradóerősítő szeretetére, magasfokú erkölcsiségére, intő és figyelmeztető szavaira. De szükségünk volna a jó célt szolgáló, csökönyös konoksággal végzett irodalomszervező munkájára, szorgoskodó tevékenységére, hogy a köz ügye gazdagodjék általa. Gazdag Erzsi költészete és hagyatéka az országé; a magyar és egyetemes kultúráé; de annak létrejöttében, kiteljesedésében meghatározó szerepe van megyénknek és városunknak. Mert bár Budapesten született és egyetemi tanulmányai időlegesen ugyan elszólították Vas megyétől, mégis köztünk alkotott, szőkébb környezetéből táplálkozott. Itt élte át a gyermekkor derűjét, a Sárvár környéki erdőket-mezöket járva kötött barátságot fával, fűvel, virággal, madárral; hogy fölfejtett titkairól később verseiben szóljon. Első verseskötetét 1938-ban Szombathelyen adták ki, hogy ezzel egy- csapásra „a magyar sors kálváriás, ködös-fényes országútjain új fényöntöző emberként érkezzen hozzánk.” 463
