Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - V. Tóth Károly: Regényes torzképünk, avagy a falra festett ellenség (esszé)
tetben szerepel) mintegy útmutatóként szolgált számukra, kiképzésük ennek szellemében történt, arra buzdítva őket, hogy a románok közül még a gyermekeknek se kegyelmezzenek, nehogy egy Horea, Cloaca vagy Cri^an nőjön fel belőlük. A gyilkos cselekmények egyike egy magát magyarnak kiadó szlovák személyes bosszú által motivált felbújtásából következett: szerinte az egyik szlovák család gyűlöli a magyarokat, és rosszabbak, mint a románok. Ez elég is volt ahhoz, hogy az egész családot kiirtsák, a nagyszülőket és a szülőket öt gyermekkel együtt. A hatodik gyermek megmenekült, mert elbújt a kenyérsütő kemencében. Ugyanitt megölték a falu román papját is. Mikor egyik társuk — aki magyarországi román volt, bár nem tudott románul — sírva fakadt a kegyetlenkedéseik láttán, őt is könyörtelenül lelőtték. Egy másik helységben szintén a román pappal végeztek, a védelmére kelt móc- cal együtt. Azt a román asszonyt, akinek az udvarára azért hurcolták áldozataikat, hogy tettüknek ne legyenek tanúi, a kútba dobták. Parancsot kaptak egy román tanító kivégzésére is. A tanító felesége nem hagyta férjét egyedül elhurcolni, így kénytelenek voltak őt is magukkal vinni. Miután eltávolodtak a falutól, mindkettőjüket agyonlőtték. Az asszony terhes volt, közel a szüléshez. A gyermek nem halt meg az anyával egyidőben, hanem láthatóan rug- dalózni kezdett ia hasában. Gyuri nem bírta nézni, s beledöfte a szuronyát. Mások is követték példáját, majd egyikük felhasította az anya hasát, kivette a még mindig mozgó gyermeket, a szuronyára tűzte, és így vonultak tovább. Ekkor Gyuri teljesen leitta magát, és csak társai elbeszéléséből tudja, hogy megfojtott egy útjába akadó román öregembert. A vallomás tényei nem folyékonyan sorjáznak, hanem viták dialektikájában, hallgatásokkal és szótlan elmélkedésekkel megszakítva. Ion is elmondja a maga élményeit, a már érintetteken kívül azt is, hogy meztelenre vetkőztetett katonatársait (éppen csapattestükhöz igyekeztek, mikor a „megszállás” bekövetkezett) hogyan lőtték a magyarok egy trágyagödörbe. Az emlékek fájdalmat ébresztenek benne, hiszen amikor a magyarok bevonultak Észak-Erdélybe, ,,a fények könnyekké változtak, a könny vérré, a vér rozsdává, a föld pedig olyanná lett, akár a szén, úgy elfeketedett az ártatlanak kiontott vérétől...” (194. old.); „... láttam, hogyan tiportatok szét mindent, ami román és szent...’’ — mondta Gyurinak (195. old.). A rémtettek elkövetői között egyetlen magyar tiszt volt csupán, aki megakadályozni igyekezett a kegyetlenségeket, de azt felsőbb paranccsal hamarosan eltávolították. Rajta kívül még egy elfogulatlanná váló magyar szereplője van a könyvnek, egy Jóska nevű ember, akivel Gyuri abban a faluban találkozott, ahol először megtelepedett Erdélyben, ahol rokonai voltak, s ahol megházasodott. (Később jobbnak látta olyan helyre távozni, ahol nem ismerik őt.) Ez a Jóska Kun Bélával volt együtt az orosz hadifogolytáborban, s amikor visszatért, besorozták ennek a hadseregébe, hogy forradalmat csináljon „Magyarországon, és itt Erdélyben”. Bosszúvágytól fűtötten le akart számolni mindenkivel, aki nem tetszett neki. (Ezek kilétéről nem tudunk meg semmit.) De már a Tiszánál „megakadtak”. Kun Bélát legyőzték. (Hogy kik, arról sem történik említés.) Jóska Erdélybe jött, majd Amerikába vándorolt, később visszatért Magyarországra, s végül megint csak Erdélyben kötött ki. Ekkorra lecsendesedett, nézetei azonban lényegében nem változtak. „Meg volt győződve arról, hogy csak nekünk, magyaroknak van igazunk a világban, és hogy a forradalom jó és hasznos volt, ha mi csináltuk, a saját hasznunkra mindenekelőtt ...” Hiszen senki se hülye másakért küzdeni (160. old.). Akkori véleménye szerint a románok gazemberek. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjön: a népek békés együttélése szükségszerűség, és véget kell vetni a széthúzásnak. Ekkor már vitába szállt a helybeli pappal, aki szerint a magyarok Erdély igazi urai, ezt sohasem szabad elfelejteni, se jóban, se rosszban. Különösen a jóban nem, mert a jó meglágyítja az embert, s a románok majd élve nyelik el a magyarokat, hogy nyomuk se maradjon (158. old.). Gyuri egy német ismerőséről is említést tesz, aki azért szidja most utólag 455
