Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Pawel Jasienica: Báthori István a lengyel-litván állam élén (tanulmány) (Kovács István fordítása)
egy önkéntes vonult (hadba, de ez koránt sem azt jelenti, hogy csak egy jelentkezett. A fegyvernem színe-jiava a telkes gyalogságban szolgált. A birtokos nemesség csak kénytelen ^kelletlen háborúzott. Több volt ugyanis a vesztenivalója, mint amennyit nyerhetett. A jobbágyok számára ellenben minden egyes hadjárat a felemelkedés reményét és valóságos útját jelentette. Bátorságáért a király megjutalmazhatta jobbágyikatonáját, s javasolhatta a szejmnél nemessé emelését. A hadba vonult talpasra rámosolyoghatott a szerencse, s olykor mesés zsákmánnyal tért meg. A nemesi Köztársaság irdatlan tágas volt — képlékeny államhatárokkal, s a személyazonossági igazolványt még nem találtaik fel. Még a lovasszázadokban is, amelyek a legendák alapján úgy élnek bennünk, mint színtiszta nemesi egységek, jócskán szolgáltak plebejus származásúak. Némelyikük felvarrhatta a tiszti paszományt, buzogányt tűzhetett az övébe. A háborúban meggazdagodott és a nagyvilágban szétszóródott katonák jelentős tömegei már nem tértek vissza az eke szarvához vagy a kézművességhez; megnyílt előttük a társadalmi felemelkedés lehetősége. Számtalan oly ösztönző volt, amely a közlegények bátorságát, a civil kisemberek vállalkozói kedvét élesztgette. Egy kötekedő irigy a XVII. század végén bevádolt egy Walenty Duracz nevű egyént, hogy jogtalanul használja a kígyós címert. A vádaskodásnak nem volt alapja, Duraczot az 1578-as szejm tette nemessé. Az önjelölt prokurátor egyébként helyesen állította, hogy Walenty, az ilzeckói vashámor tulajdonosa „a Moszkva ellen hadat viselő István királynak öntött golyókat (...) s emellett kalapácsokat és ásókat készített neki”, ez tette gazdaggá, megvásárolta a Szydlowiec környéki Sadeket és úr lett. Mielőtt tüzérségi lövedékeket gyártott volna, a híres varsói hídhoz szállított vasat. Nemcsak a háború, hanem minden jelentősebb állami vállalkozás a kiemelkedés esélyével kecsegtette az alsóbb néprétegek képviselőit. Ennek tudata beleivódott a nemességbe, amely a későbbiekben valósággal kultuszt űzött tehetetlenségéből és passzivitásából. Báthori István oly vérpezsdítő mozgást tett mindennapossá az állam életében, mint Nagy Kázmér óta senki. A Walenty Duracz és a többi kovács által „gyártott” golyóbisokról nemcsak az említett nemesi feljelentés emlékezik meg. A legfelsőbb szintű dokumentumok se feledkeznek meg róluk. A szembenálló uralkodóknak arra is futotta az idejükből, hogy kölcsönösen vádaskodó leveleket váltsanak egymással. A Rettenetes Iván által felpanaszolt sérelmek egyike: te keresztény fejedelemnek mered magadat tekinteni, midőn az emberi léikeket a pokol leleményével veszejted el. A cár ez esetben a tűzvészt és rettegést szító gyújtóbombákra gondolt. Feltalálásukat egyenesen Báthorinak tulajdonították, alighanem tévesen, mivel ő maga felelte rosszmájúan a cárnak, hogy nyilván nem ismeri a modem technikát, ha olyannyira nem tud napirendre térni a civilizált országokban már széles körben ismert és használt tüzérségi gránátok fölött. Az orosz hagyomány nem a gyalogságot tartja a „fegyvernemek királynőjének”. Számára a tüzérség a „Carica polej”. Feltételezhető, hogy az oroszok tüzérség iránti mély tiszteletét Báthori István alapozta meg. A magyar államférfi szívesen rosszmájúskodott, de mindig a tárgynál maradt. Amikor Iván levelében testvérének titulálta, azt válaszolta neki, szívesen lemond a megtiszteltetésről; beéri Lávóniával. Egyik episztolájához német könyveket mellékelt, amelyek Rettenetes Iván rémtetteit taglalták. A Báthori által vívott háborúk is kegyetlenek voltak. A Polockhoz közeledő előőrsök sodródó fatönköket fedeztek fel a Dvinán, amelyekhez legyilkolt hadifoglyok tetemeit kötözték. A király úgy döntött, hogy az első csapást a hatalmas erődítményként számon tartott Polockra mérik. A hadsereg három óra alatt összeszerelt pontonhídon kelt át a Dvinán. A folyó mentén fölfelé vezető további út rendkívül nehéznek bizonyult. Iván ugyanis szerfelett eredeti módon biztosította a tizenhat évvel, aZelőtt megkaparintott terület határvidékét. Az egész, egykoron rendszeresen megművelt országrészt most sűrű, fiatal erdőségek borították — leküzdhetetlenebb akadállyal aligha találkozhat egy szekértáborokkal tarkított hadsereg, amelynek nagyobb ré451
