Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Pomogáts Béla: Magyar és Műhely. A 25 éves Magyar Műhelyről - az Életünk avantgarde-vitája ürügyén
POMOGÁTS BÉLA Magyar és Műhely A 25 ÉVES MAGYAR MŰHELYRŐL — AZ ÉLETÜNK AVANTGARDE-VITÁJA ÜRÜGYÉN Egy párizsi magyar folyóirat és egy Párizs és Récs által megjelölt térben működő irodalmi csoportosulás mindenképpen felveti azt a kérdést, hogy ez a folyóirat és ez a csoportosulás milyen helyet tölt be az „egyetemes” magyar irodalom élő szervezetében, továbbmenve felveti azt a kérdést, hogy egyáltalán van-e ilyen szervezet. Láng Gusztáv is ezekkel a kérdésekkel indítja tanulmányát, hadd elmélkedjem róluk én is, igaz, nem először, de bizonyára nem is utoljára. Az, hogy a magyar irodalomról többesszámban, mint magyar irodalmakról beszélünk, nem újkeletű dolog, noha ezt a szellemi jelenséget nem a nyugati világban szétszórtan élő magyar írók fellépése hozta magával, hanem a magyar nemzeti irodalom hétévszázados egységének kényszerű széttörése Trianon után, ami a magyar nemzetiségi irodalmak sok küzdelemmel és nehéz vajúdással történt kialakulásához vezetett. Mikes Kelemen nem tudta, hogy a diaszpórairodalmat műveli, midőn a Törökországi leveleket írta, sőt Kassák Lajos is felettébb csodálkozott volna azon, ha valaki „ausztriai magyar irodalomként” könyvelte volna el a bécsi Mát. A nyugati magyar irodalomnak is elemi igénye és természetes joga, hogy helye legyen a magyar nemzeti irodalom összességében, amelyet mégsem a térképre rajzolt határok jelölnek meg, hanem tartós szellemi-kulturális tények, az anyanyelv mellett például a történelmi és kulturális hagyományok közössége, a történelem során kialakult közös mentalitás, értékrend és erkölcsi szolidaritás. Valójában az utóbbi évtized fejleményei, ha a kisebbségi sorban élő magyar kultúrákra gondolunk, így is mondhatjuk: kedvezőtlen fejleményei, illetve a hazai szellemi életben, ha nem is logikai következetességgel, de annál több indulattal folytatott polémiák alapozták meg azt a felismerést, hogy az imént is említett tényezők fontosabb helyzet- és sorsalakító törvényeiket jelentenek, mint a kényszerű megosztottság és az esetleges szellemi különfejlődés következményei. A párizsi Magyar Műhely mindig is válalta a nemzeti irodalom egységének ezt a tudatát, huszonöt esztendeje történt megalakulásakor is, amidőn mintegy szerkesztőségi program gyanánt négy magyar társ-folyóiratot ajánlott olvasóinak figyelmébe: a müncheni Új Látóhatár és az — a'lig néhány évfolyamot megélt, igen igényesen szerkesztett — brüsszeli Szemle mellett az újvidéki Hidat és a budapesti Új írást. Ez utóbbi figyelemfelhívó ajánlatot tette kifogás tárgyává a Műhely egyik angliai olvasója, és az ő levelére válaszolva jelölte meg a párizsi szerkesztőség az új folyóirat szellemi helyzetét: „Ami a külön kifogásolt Űj Írást illeti, a hirdetést jelképesnek szántuk: ezzel is jelezni kívánjuk, hogy nem akarunk elszakadni az otthoni, a tulajdonképpeni magyar irodalomtól.” A Magyar Műhely az emigráns irodalmi élet keretei között indult meg, de már a kezdet kezdetén jelezni kívánta, hogy az egyetemes magyar irodalom rendjében akar elhelyezkedni, s tudatában volt annak is, hogy irodalmunk „törzsét’ az az irodalmi kultúra alkotja, amely Magyarországon, illetve a magyar nyelvterületen él és dolgozik. E korai álláspontból természetes módon következtek azok a nézetek, amelyeknek Papp Tibor adott hangot a hollandiai Mikes Kelemen Kör 1975-ös „tanulmányi napjain”: „Lapunk fennállása óta közöl vajdasági, erdélyi, magyarországi, kisalföldi és Nyugaton élő szerzőket — lakhely szerint soha különbséget nem tettünk közöttük — ne csodálkozzék tehát senki, hogy — értetlenül állok a nyugati magyar irodalom meg az idevalósi meg az odavalósi magyar irodalom fogalma előtt —, ugyanazt a nyelvet be433
