Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
Kívüle Greguss Sándort, Csordás Gábort, az erdélyiek közül Visky Andrást, Markó Bélát, Bogdán Lászlót említhetem, a felvidékiek közül Baak Lászlót, a kárpátaljaiaktól pedig Fodor Gézát sorolhatom ide. A hagyományosabb vonulat képviselője Szikszai Károly, Dómján Gábor, Csokonai Attila, Bókkon Gábor és a névsor persze folytatható. A második irány nem annyira számszerűsége, mint inkább poétikai súlya miatt jelentős. Elsőül a szintézis attitűdjének jellemzésekor fölsorolt jegyeket — beleértve az olyan buktatókat is, mint például a romantikus pátoszba hajló versnyelv — legkarakterisztikusabban őrző Zalán Tibort és a kiváló Szőcs Gézát, az immár Magyarországon élő Varga Imrét és Tóth Lászlót kell említenem. Mellettük a jugoszláviai Fenyvesi Ottót, valamint Géczi Jánost (bár versnyelve őt inkább a hagyományos urbánusok, sőt, hellyel-közzel a népiek poétikai fölfogásához közelíti) és nem utolsósorban Zeíei Miklóst kell kiemelnem. Zeleit már csak azért is hangsúlyosan kell említenem, mert ő az, akinek költészete a legtöbbet őriz a beat hagyományokból. A neopercepcionális kifejezést egyébként a nemzetközi irodalomtörténet-írás, a húszas-harmincas években a hagyományos keleti prózatípusokkal szakító, új esztétikai és társadalmi programosság alapján szerveződő és föllépő fiatal japán írócsoport (Kawabata Jaszunari és társai) megnevezésére alkalmazza. A fogalmat elsősorban komplexitása miatt vélem adaptálhatónak, azért tehát, mert az érzékenység- érzékelés-tájékozódás egymást föltételező-kiegészítő mozzanataira egyaránt utal, másfelől pedig híven tükrözi, hogy az újérzékenység, az újszerűség újdonsága a való tények fel- és elismerésében áll, illetve az erre alapozott erkölcsiségben és költői magatartásban mutatkozik meg. S amiként az ötven-hatvan év előtti japán írókra, erre az irányra is jellemző mindenféle redukció elutasítása, a képzelet és a fantázia szabadságának érvényesítése: egy minden lehetséges irányba tájékozódó, bonyolult és összetett alkotói érzékenység, a szellemi állapot „harckészültsége”. A szintézis természetesen tematikai „elv” is: minden megverselhető egyazon alkotásban. Ez a módszer pedig kiemelt jelentőséget tulajdonít a szövegszervezés érzéki mozzanatainak (Szőcs, Zalán, Géczi, Varga, Tóth). A különböző, sokszor egymásnak ellenszegülő elemeket egy sokpólusú, többszólamú (-olvasató) polimorf alkotásban közvetlen kapcsolatba hozza, mintegy ezzel is kinyilvánítva, hogy százszázalékosan fölesküdni valamely irányzatra, modusra, csak az együgyűek kiváltsága lehet. Ez az alkotásmód tehát a legteljesebb mértékben integráló. (Például: automatikus írás, hieratikus kompozíció.) Az epizálódás ezért is törvényszerű — gondoljunk a zaláni hosszúversre, Szőcs Géza Párbaj.. .-ára vagy Varga Imre Ember/Világ rapszódiájára. Másfelől viszont ezekben az alkotásmódokban a legnagyobb a veszélye annak, hogy a szintézisre való törekvés kifullad és megreked az eklektika szintjén. Valószínűleg ennek köszönhető a nagyfokú önirónia és a korábban más összefüggésben már említett önreflexió. A harmadik, a médiumkritikai irány legismertebb képviselői Székely Ákos, Szkárosi Endre és Petőcz András. Velük kapcsolatban hangzik el (írják le) legtöbbször az avantgarde, transzavantgarde kifejezéseket. Ez utóbbinak — figyelmen kívül hagyva most a szankcióként működtetett „experimentum” jeligéjű műítészi lekezelést — érdemes némi figyelmet szentelnünk. Maga a transzavantgarde kifejezés, mint többé-kevésbé ismeretes, alapvetően képzőművészeti ihletésű s ekként, eredetileg az irodalométól eltérő természetű mozgások megjelölésére szolgált. Kérdés tehát, hogy a grafika, piktúra és a többi változásaiból leszűrhetők-e olyan általános érvényű megállapítások, amelyek a litera- túrára is adaptálhatók? „... .a hetvenes évek legvégére kikristályosodó új művészeti mozgások egyik legjellegzetesebb mozzanata a szigorúan kijelölt pályák, kutatási területek, célok és módszerek iránti szkepszis, az ezektől való elfordulás, a módszeresség és a szisztematikus vizsgálódás elutasítása.” — írja Hegyi Lóránd művészettörténész a transzavantgarde jelenségéről értekező könyvében. A fönti változást a történeti avantgarde és a neoavantgarde hullám, röviden, a művészeti expanzió „életkori” sajátosságaiból vezeti le. Eszerint a szóösszetétel utótagja értelmét 428
