Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
telezettsége alól. A kérdés azonban megint csak az, hogy a jobbításnak megfelelő poétái eszköze-e a „népnemzeti” irány által olyannyira kedvelt történeti-politikai allúzió? Mert legyen szó bármiféle tevékenységről: a jelent csak a megfordíthatatlan folyamatok, csak a romantikus-nosztalgikus színekkel föstött múlt, csak a romantikus jelszavak szintjén megfogalmazott „program” szellemében faggatni — ez téves helyzettudatra utaló álláspont, ami történelmi anakronizmushoz vezet. Azt hiszem sokkal közelebb van a helyes úthoz az a törekvés, amely a nemzeti kérdéskört az itt és most élő személyiség problematikájával kapcsolja egybe. Hazájáért, nációjáért, nemzeteszméjéért úgy felelhet bárki, hogy önnön emberi, etikai — és költőként — művészi integritásáért felel. Mindez megmagyarázza, hogy a nemzedék hagyományos „népnemzeti” vonulatának költői a már-már végleg elmerülő népi-paraszti közösségek és mentalitás fölötti megrendülésüket, a visszavonhatatlan elmúlást miért nem tudják a fájdalom telítettségével idézni, miért nem jutnak el — amire pedig e költészet összetevői alapján jó esélyek nyílnak — az érett, buja dekadenciáig, ami akár egy új szecesszió hajtásait is kiserkenthetné. A színvonalasabb alkotások az elomló vagy haragos mélabú hangján szólalnak meg, a zöm, az átlag azonban kimerül a panaszos nyafo- gás lírai változatainak világrahozataléban. Mivel a legnépesebb táborról van szó, oldalakon át sorolhatnám a „népnemzeti” irányhoz tartozó szerzők neveit. A személyreszóló értékítélet legcsekélyebb szándéka nélkül, inkább csak az irányt érzékeltetendő említem a népi-populáris változat képviselőjeként Banos Jánost, Hell Istvánt, Lezsák Sándort, Madár Jánost, Osztojkän Bélát, Öszabó Istvánt és a városi-populáris irányzat néhány művelőjét, Novák Béla Dénesi, Birtalan Ferencet, Deák Mórt. Ami egészen bizonyos: Tóth Erzsébet és Szervác József poézise — és különösen Tóth Erzsébet Amerikai szerelem című ciklusa — olyan értékeket képvisel, amelyek vitathatatlanul utalnak a „népnemzeti” irány módosulásának esélyeire. S ugyanéiért, az „irály” radikális megújítására irányuló törekvéseiért kell említenem — az utóbbi időben költőként sajnos ritkán jelentkező — Körmendi Lajost. Barbaricum című kötete, s újabb ritkás publikációi nem csak a kísérletező kedv, de az egyre inkább megvalósuló célok miatt is figyelemre méltók. Romantikus és racionális attitűdök, belőlük sarjadó szerepek, irányok, főként pedig a költői eszköztárak természetesen nem különülnek el vegytisztán. Ezért is alakulhatott e kettő ötvözetéből egy harmadik, markáns szellemi beállítódás, ami az eddig említett irányok majd mindegyikéből őriz valamit, s amit ezért a szintézis attitűdjének nevezek. A szándék a racionális és romantikus beállítódás, a hagyományos és újszerű költői szerepek és eszközök, az egymásnak ellentmondani látszó személyesség és társadalmi ihletettség összebékítésére irányul. A vállalkozás voltaképpen heroikus — ez romantikus vonásainak egyike — a lehetetlen megvalósítását tűzi célul. Egyfelől: az ész kompromittálta önmagát. A ráció nevében követték el a század legfertelmesebb tetteit, kezdve a két és félmillió — az akkori nemzet kérharmadát kitevő — örmény genocídiumától, a hitleráj holocaustján s napjaink hírhedett dél-amerikai diktatúrái kegyetlenkedésein át az ugyancsak jelenidejű kulturális népirtásokig bezárólag. A rend és az értelem nevében lépett föl a húszas-harmincas évek fasizmusa és ugyanezek voltak az ötvenes évek etatista diktatúráinak jelszavai is. S a jelszavakkal együtt a nyelv is kompromittálódott! George Steiner írja Az állati nyelv (The Language Animal) című, magyarul is olvasható művében a nyelvet hatalmi eszközként kisajátító s azt kifejezetten manipulációs céllal használó-alkalmazó (állam)-ideológiáról: „A múlt időt kitépte a közös emlékezet védőburkából és újraírta a történelmet. Egyetlen tollvonással eltörölt neveket, élő embereket és kárhoztatott eszméket. Az egyéni emlékezés természetes sokféleségét glédába állított fikciók és soha meg nem történt eseményekből összetákolt, fortélyosan névtelen emlékezet váltotta föl. Nyelvtanában a jelen időnek nincs személyes névmása és a jövő utópiába torkollik. A folyamatosan átértelmezett múlt a jelenbe csap át.” Érthető tehát, ha a szintézis attitűdjének költői is hirdetik: le kell rombolni a 425
