Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)

csalárd, a tévtudatos viszonyulások hamis nyelvezetét, rá kell lelni a jelölt tárgyaknak és fogalmaknak megfelelő szavakra, nyelvi szerkezetekre, a radikális kritika nyelvezetére. Ez a költészet tehát még hisz abban, hogy képes, vagy képes lesz az emberről „mindent” elmondani. S ez ismét csak romantikus mozzanat: a lehetetlen megvalósítását tűzi ki célul.

A szintézis irányainak fő jellegzetessége: a dialektikára képes kritikai értelem; a dialektikus gondolati realizmus lírája és nyelvezete ez. Tiltakozik minden ellen, ami értelmetlen és embertelen: a létezés értelmétől megfosztott, attól eltávolított személyiség helyzete, a kiürült szavak ellen. Ez szintén romantikus vonás; az a törekvés tehát, hogy a menthetetlenül kiszolgáltatott személyiség odahagyása, a történelem által kiforgatott szó elvetése árán visszatérhessen a humánum zérópontjához, a csupasz emberi léthez s onnan — megtisztulva — újrakezdjen „mindent”. S mi más ez, ha nem a logoszban rejlő Mindenség „újrakezdése”!?

Másképpen fogalmazva: olyan valóságtotalitás föllelésére irányuló vágy ez, amelyben a poétikus képesség valósága is értelmet nyer. S ebben benne rejlik a líra megrendült helyzetén, irodalmi és társadalmi szerepén változtatni kívánó szándék is, ami a szintézis költészetének megalkotásával óhajtja kiragadni a poézist a mellőzöttség kátyújából, így óhajtja visszaadni régi, „vezéri” rangját a műnemek hierarchiájában.

A magatartás, a gesztus heroikus tehát és — alighanem bukásra ítélt. Az idealista Lucifer is alátaszíttatott. De a képtelenségre, a lehetetlen megvalósítására vállalkozni — ez nem csak a csúfos kudarc, de a ragyogó bukás lehetőségével is kecsegtet. A szintézistörekvések épp ebben az erkölcsileg motivált képtelenségben érhetők tetten. És ugyanebben fedezhetjük föl azt az ellentmondást is, ami az önmegszüntetésig vezethet, nevezetesen azt, hogy ez a mindenfajta totalitarizmus ellen lázadó líra a szabad, független és — végső célját tekintve — totális költészet létrehozását célozza. (Tudjuk: esztétikai szempontból a totalitás nem más, mint az esztétikumot megsemmisítő általánosítás.)

Nem is lehet másként, hisz a logoszban rejlő Mindenség kibontásának vágya, szándéka nem tűr más utat. Ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy ez a költészet, illetve ennek egyes irányai, az elemeire hullott valóság, a zűrzavar megérzékí- tésében kimunkálják azokat a rendteremtő szerkezeteket, elrendező szövegcsápokat, amelyek képesek fölmutatni a káosz mélyén kétségtelenül létező, az alkotás teljesedésében reális vágyképként kibomló rendet. Épp ezért szó sincs valamiféle társadalmi utópizmus, illuzórikus valóságkép poétikai kliséként való használatáról. Ez a költészet — akárcsak (mondjuk így) dialektikus ellentétpárja, az antipoétikus állapotok tudomásulvételéből kiinduló lírai neoracionializmus, új tárgyiasság, stb., poézise — egyszerűen az élethez való jogot kodifikálja S ezt elvként kezelni: az ellenálláshoz való jog kodifikálása; ellenállni mindennek, ami az életet csonkítja. Az attitűd irányainak erőteljes politikussága ebben is megnyilvánul, valamint abban, hogy — a racionális típusokkal egyetemben — elvetik a dogmatikus ismeretbiztonságon alapuló vers-retorikát, tudván, hogy a korszerű politikum szétfeszíti a hagyományos formákat és nyelvezetet. Azaz: a politikum, a líra kategóriájába átminő- sülten csak a művészet saját nyelvi erőterét vállalhatja, azt, hogy önmaga marad, így azután a nemzeti lét kérdésköre is „új” dimenziók közé kerül. Egyfelől: európai problémakör szintjén jelenik meg — emlékezzünk Zalán Tibor axióma-értékű sorára: „kísérlet járja be európát” — másfelől: nem a hipotetikusan egyindulatúnak, egygondolatúnak tételezett közösségi-nemzeti energiákat idézve születik meg az alkotás. A költő elszigetelt individuumként, kiszolgáltatottságában szólal meg, ugyanakkor háttérként érzékelhető a közösség kiszolgáltatottsága is.

E típusok karakterisztikájához hozzátartozik, hogy egyként kötődnek a magyar és a világirodalom hagyományaihoz, az előképek között Juhász Gyula, József Attila, Kassák, Füst Milán poézise ugyanúgy fölfedezhető, mint Kavafiszé, Mandelstamé, Poe-é, Poundé, Bretoné, vagy mint az avantgarde többi költőjéé és — nem utolsósorban — a beateké.

A romantikus és racionális attitűdöket ötvöző költészetben három irány különít426