Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
a költői eljárások érvényesítik a leghívebben, amelyeket a változások folyamatában, illetve e folyamatok távlatában helyreállító tt-céltételezett egység, a „sérületlen egész” eszménye jellemez. Ebben az esetben az individualitás nem merül el a szubjektivitásban, a szubjektum fölértékelődése itt magának az individualitásnak a fejlesztését szolgálja. Ez a rendkívül vázlatos áttekintés is elegendő talán ahhoz, hogy belássuk: a líra nagymértékű szubjektivizálódása végső soron a vállalás kérdését állítja a középpontba. Az ÉN-nek, mint etikai vagy mint esztétikai alanynak a vállalását, előnyben részesítését, illetve bizonyos költői gondolkodásformákban és alkotásmódokban a kettő egységbe ötvözését; egy többrétegű individuumképlet alkotásbeli megformálásának igényét. Mindez természetesen a szerepvállalás, a szerepformálás motivációs rendszerét is magában rejti s eképpen az egyes irányok kialakulására is utal. Ezeket figyelembe véve úgy látom, hogy az újérzékenység talaján sarjadó szerepek kétféle attitűd között és körül szerveződnek. Ezen attitűdöket — az értékítélet legcsekélyebb szándéka nélkül és korántsem bölcseleti-szellemtörténeti értelemben használva a kifejezéseket — a racionális és romantikus elnevezésekkel jelölöm. A következőkben az újszerű tájékozódás erkölcsi-társadalmi és poétikai-sti- láris elemeit is figyelembe véve megkísérlem körvonalazni azokat a szereptípusokat és a belőlük kihüvelyezhető költészeti irányokat, amelyek az „arctalan nemzedék” poézisét jellemzik. A döntően racionális beállítódáshoz azokat a szerep típusokat sorolom, amelyekben a központi költészet- és versszervező erő a személyiség problematikája. Az e típusokba sorolható szerzők a világot elsősorban értelmi síkon közelítik, izgalmas szellemi kalandként élik át. A világ és benne az autonóm személyiség rációval el- és kisajátítható „tárgy”: létanalízisük a szubjektum szférájának elemzése; a megrendült egzisztencia, a súlytalanná vált személyiség kiszolgáltatott helyzetének megjelenítésével láttatják a poétikus világállapot megbomlását, a kaotikus, elemeire hulló valóságot. Láttatnak és megjelenítenék — elutasítják tehát azt az elvárásszerű, a literatúrai szokásjog szülte-alakította tételt, miszerint a költészetnek és úgy általában irodalomnak, föltétlenül részt kell vállalnia a valóságalakítás közvetlen feladataiból („vízügyintézés-szindróma”) s ezzel természetesen a váteszi-messianiszti- kus szerepek avittsága mellett voksolnak. Nem kérnek a költészet hatalmának illúziójából. Gondolkodásukban a Megváltás igézete helyébe a Megoldás igenlése lépett, álláspontjuk szerint a költőnek nem a néptribuni indulatú, az ösztönvilágot mozgásba lendítő verspublicisztikai-írás, hanem a gondolkodást mozgósító láttatás a dolga. Rámutatni a valóságra, olyképp, hogy a mozdulat gesztussá nemesedjék s ezzel hívja föl a figyelmet a változtatás elodázhatatlanságára. De a szerepkör itt véget- ér, a beavatkozás már az arra képzett szakértelmiség dolga. Ez azonban — sokak vélekedésével ellentétben — nem a dolgokon való túllépés, nem kívülállás. Csupán arról van szó, hogy ezek a költők fölismerték illetékességük határait. Az irányzatokra bontás — minthogy szövegelemzésre itt nem nyílik terem — meglehetősen kockázatos vállalkozás. Így, mivel lehetőségem csak elméleti levezetésre van, a fölvázolt rendszer — természetesen — köze ütés-jellegű. S, hogy még- jobban körülbástyázzam magam, idézem a Szent Ágoston-i mondást is — „Si jailor sum” — ha tévedek, vagyok! Ügy látom tehát, hogy a racionális attitűd alapján szerveződő szereptípusok öt, többé-kevésbé jól körvonalazható irányra oszlanak. Elsőül a különféle nyelvfilozófiai iskolák áttételeként iís fölfogható lírai neoracionalizmust veszem, aminek leg- átütőbb erejű, mértékadó alkotóiként Kőrössi P. Józsefet és a Jugoszláviában élő Sziveri Jánost említem. Ennek az iránynak a legjellemzőbb vonása a költői tudat- állapot szikár, már-már végsőkig csupaszított nyelvi szerkezetek általi megjelenítése; a primér tudattartalmak — többnyire az elemzés és az indukció formális logikai műveleteivel való — versbe-emelése. Az érzelmektől megfosztott gondolat- folyamok jelennek meg az alkotásokban — gondoljunk például KPJ „regényvázlat”- ára — s a líraiság teljes vagy csaknem teljes mellőzése következtében a szavak szinte nyelvi object-ként állítódnak elénk. Így elementáris erővel, az eredetiség és 420
