Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
fölfedezés döbbenetével hatnak. Az alkotás erőterét a logikai folyamatokra redukált nyelviség és az írói tudatállapot egymásbajátszása hozza létre. Mindezek lényegét jól érzékeltetik KPJ tömör sorai: „... amikor már minden eladó ami rólam / és belőlem való — / nincs benne(m) semmi lírai.” Látszatra hasonló az új tárgyiasság költőinek modusa. Azonban míg az előzőnél, jóllehet erősen redukált, logikai folyamatokra csökkentett formában, de megmarad a „hagyományos” költészet egyik jellemzője, az alanyiság, addig az utóbbi irány esetében teljesen háttérbe szorul s olykor eltűnik. Ezt a két alkotásmódban rejlő különbségek okozzák. Az új tárgyiasság alkotásmódjának lényege az, hogy benne a köznapi lét egyes elemei különválnak, ezek tovább szelektálódnak tárgyi vonatkozásaik tekintetében s e tárgyi vonatkozások válnak aztán bensőséges képpé, tartalommá, de úgy, hogy ezek az elemek önmaguk viszonylatrendszerében kapnak öntörvényű lírai funkciót. Azaz: az önálló lírai elemmé váló tárgyi vonatkozások nem föltétlenül csatolódnak vissza az alkotó személyiségének lírai szubsztrátumára. A legtisztábban Kemenczky Judit költészete mutatja föl mindeme sajátosságokat; emlékeztetőül a „Levél Riesen Rand Óriáskerék Úrnak” és a „Hajfürdőzés és parkettafény” című verseire hivatkozom. Kemenczky mellett Rakovszky Zsuzsa és a kiváló, Romániában élő Egyed Péter a legmarkánsabb képviselői ennek az iránynak. S föltétlenül meg kell említenem a Riafcovszkyéval sok vonásában rokon, a tárgyiasságot egyfajta sajátos, vizionárius érzékiséggel telítő Adonyi Nagy Mária költészetét. Mindkét „irály” eszköztárából merít az a félig-meddig tudatosan, a közös jegyek alapján szerveződő „csoport”, amit elsőül Kukorelly Endre s mellette Garaczi László neve fémjelez. A megnevezés nehéz feladat elé állít, hisz poézisük jónéhány gyökérből táplálkozik. Nehezen közelíthető — például — máshoz Kukorelly fanyar humorral fűszerezetten is erőteljes, biztonságos — a mai magyar költészetben fehér hollónak számító — történelemérzéke, történelemkezelése, ami a legszemélyesebb hangvételű verseit is az objektivitás hitelével, konkrét és időn túli hitelességgel veszi körül. Mindez nem nagyon üt Garaczi kamaszos bájú, filozófiai iskolázottságon alapuló üde agnoszticizmusára. Föltétlenül összefűzi őket azonban három, az alkotás folyamán központi erőként működtetett kategória, az irónia, az abszurd és a groteszk, amelyek a versek szervességét adják. Azaz nem csupán nyelvi-stiláris elemekként vannak jelen, hanem alapvetően szemléleti, végső soron létértelmezési funkciót töltenek be. Ezért, tehát szemlélete alapján kell idesorolnom a fonikus költészetben is érvényeset alkotó, ám abban is az irónia lírai erőterét létrehozó Szilágyi ■Ákost. De ugyanitt kell szólnom az iróniát egy rezignált kohold énvilágával elegyítő költészetéről, a kolozsvári Cselényi Béláéról, s az ugyancsak romániai Vitus K. György és Csiszár László lírájáról. E szerzők alkotásaiban érzékelhető legjobban az egész nemzedékre jellemző elv, ami így hangzik: kételyeim árán vagyok humanista. E „csoport” megjelölésére kínálkozik az ironikus szó, de félő, hogy szűkítő értelmezésre, quasi értékítéletre ad lehetőséget, ezért indokoltnak érzem a groteszk előtagként való használatát. A groteszk-ironikus „csoportot” jónéhány vonás kapcsolja a henmetikus irányhoz is. Föntebb jellemzett szemléletük integráló tulajdonságai révén poézisük afféle hidat képez a racionális attitűd két szélső pólusán elhelyezkedő lírai neoracionaliz- mus és új tárgyiasság, valamint hermetikus és filosz irányai között. Az előbbivel kapcsolatban lényeges megjegyezni, hogy a szó nem az „ermetismo” érteimében-jelentésében használatos, hanem a zártságra, a „megközelíthetetlenségre” utal. Nevezhetnénk ezt a törekvést agnosztikus költészetnek is, mivel az ide sorolható szerzők, elsőül és legkivált Marno János, de Győré Balázs, Rácz Péter és mások poézise is, szinte deklarative lemond a külvilág értelmezéséről. Az alkotási folyamatot kivonják a történelem, az itt és most történő valóság hatása alól, figyelmük a „belső terek” felé fordul. Az alkotásban konstruált alteregó-szerepben — mint például Győré Balázs „A jámbor Pafnutyij apát kezevonása” c. kötetében. —, képi áttételekkel (Rácz Péter), vagy a szavak elsődleges jelentésszintjére merülve (Marno János) a lelki folyamatok zárt, autisztikus logikáját boncolják. A lélek nem 421